A régi nyomdában a hideg ellenére is sokan vékony rongyokban sürgölődtek. A gépek hangosan sípoltak és kattogtak. A hajnal felé közeledve apró cseppek koppantak a szoba kis ablakának koszos üvegén. A munkások aznapra végeztek, amit a legtöbben egy boldog ásítással tudtak le, miközben jólesően nyújtózkodtak az omladozó plafon felé. Lassan szállingóztak ki a szakadó esőbe, miután előkerítették megviselt ernyőiket, vagy csak a pólójukat húzták a fejük fölé. A nyomda tulajdonosa mindvégig az ajtóban állt, hogy minden alkalmazottjától el tudjon köszönni. Mikor egyedül maradt, elégedetten bezárta az ajtót azzal a szándékkal, hogy ő maga majd a hátsó kijáraton távozik. Egy utolsó pillantást vetett az újság címlapjára. A kezébe vette a lapot, és megszagolta.

A kijárat felé haladva ropogás hangja ütötte meg a fülét, de nem igazán törődött a nesszel. Könnyedén ráfogta az egyik régi gépre. Rozsdás kulcsát a zárba helyezte, és már éppen elfordította volna, hogy ki tudjon jutni a szabadba, mikor füst kellemetlen szaga csapta meg az orrát. Ijedten fordult hátra, de már késő volt. Mögötte tűzben égett az egész nyomda. A festék élénken lángolva sötétlett, végigfeküdve a repedezett hajópadlón. Kétségbeesetten feszült neki az ajtónak, ami nem engedett; továbbra is elrejtette a világot és a menekülés egyetlen útját. Gyereksírás hallatszott a távolból, majd egy ijedt sikolyt követően az épület összeomlott.

Az eső zuhogott, és a sírás abbamaradt.

---

Seokjin sosem gondolta magáról, hogy más lenne, mint a többiek. Mégis, mikor közölték vele, hogy legszebb kamaszéveit egy plafontól padlóig aggasztóan fehér szobában kell töltenie, már elgondolkozott azon, hogy mit rontott el.

Miután könnyes búcsút vett árvaházi szobájától, kelletlenül ült be a rá váró autóba. Kezében szorongatta kis táskáját, amiben a dolgait vitte magával új lakhelyére. Egész úton az ablakon bámult kifelé. Nézte a mellette elsuhanó tájat, de semmit sem fogott fel a látványból. Elgondolkozva bámulta saját arcát az üveg elmosódott tükrében. Eszébe jutott, hogy ideje lenne levágni a haját, de aztán az is, hogy mindig a nevelőktől kért hozzá segítséget, és teljesen lehetetlennek tartotta, hogy továbbra is lesz elég bátorsága segítséget kérni bárkitől is. Leverten döntötte előre a fejét, és kivételesen nem zavarta, hogy a haja eltakarta az arcát.

A kocsi ajtaja határozottan tárult ki a fiú felőli oldalon. A krómozott vázat egy nagydarab, öltönyös ember támasztotta. Napszemüveget viselt és teljesen kopasz volt. Seokjin első látásra azt hitte, mentem elneveti magát, ha egy másodperccel tovább kell néznie, így végül kénytelen volt a lába alatti térkövet bűvölni a tekintetével.

Meleg nyári nap volt; még a csendesen lengedező szél is égetett. Seokjin hosszú, fekete ruhákba bugyolálva szedte a lábait. Mire végigértek a hosszú ösvényen, melynek végén egy fehérre vakolt ház állt, már meglehetősen gyorsan vette a levegőt, míg kísérőjéről szabályosan folyt a víz. Ámuldozva figyelte a hatalmas épületet, de a csodálat egyből lehervadt az arcáról, ahogy a főkapun meglátott kilépni egy fehér köpenyt viselő nőt, aki magabiztosan feléjük vette az útját. A haját kontyba fogta, és az arca teljesen komoly volt. Tekintetében visszataszító fény csillogott.

---

A fotel, amiben Seokjin ült, kényelmetlen volt. A háta belesüppedt a támla puha szövetébe, és kezének elviselhetetlenül hideg volt a karfa burkolata. Az apró helyiségben csak a klíma búgása törte meg a csendet. Seokjin vágyakozva nézett ki a szabadba.

- Hogyan kerültél az árvaházba?

Seokjin hirtelen a vele szemben ülő nőre emelte a tekintetét. Nyaka fájdalmasan roppant a mozdulat közben.

- Nem emlékszem – válaszolta őszintén. A nő jegyzetelt valamit az ölében tartott kis füzetbe.

- Voltak barátaid?

- Nem igazán – rázta meg a fejét Seokjin egy szomorú mosollyal. Elgondolkodva piszkálta a fehér ruha alól kivillanó sebes térdét. – Sosem gondoltam, hogy szükségem lenne barátokra – tette még hozzá suttogva. A nő hümmögött, és újra hallani lehetett a toll sercegését.

- Tudnád magad jellemezni pár szóval?

Seokjin tekintetében a vizsgálat során először villant meg a bizonytalanság. Zavartan köhintett egyet, és megmarkolta ruhájának erős szövetét. Sokáig nem szólalt meg, és a nő feszülten figyelt.

- Kíváncsi vagyok, főleg – nyögte ki végül Seokjin. Felnézett a nő szemeibe, de ő csak bátorítóan mosolygott rá. A fogai undorítóan fehérek voltak. – Meg talán vakmerő. És a nevelők mindig magányosnak hívtak, de én nem érzem úgy, hogy egyedül lennék.

Miután hosszú percekig hallgattak, a nő felállt, és kinyitotta az ablakot. A meleg levegő hatására Seokjin jólesően megremegett, és egy gyenge sóhaj hagyta el ajkait. A nő mosolya grimaszba torzult.

---

A szoba olyan volt, mint mikor először látta: vakítóan fehér és kellemetlenül vegyszerszagú. Elhúzta a száját, és az orra köré ráncok gyűltek. Szó nélkül dobta le az egyik székre a táskáját, majd az ágyra kikészített fehér ruha felé nézett. A sarokban egy kamera bújt meg, a szellőző a nehéz függöny mögött volt, és az ablakon rácsok húzódtak. Seokjin úgy érezte magát, mint egy fogoly. Erőtlenül leroskadt az ágyra, ami megreccsent a súlyától. Fájdalmasan felsóhajtott, és oldalra gömbölyödve összehúzta magát.

---

Az árvaház karácsony idején sem nézett ki másként. Nem lógtak díszek az ereszről, és nem voltak zoknik aggatva a kandalló fölé. A gyerekek vidáman hógolyóztak az udvaron a hóemberek között.

Seokjin nem sokat törődött azzal, hogy barátokat szerezzen. Csendesen ült egymagában a közös nappali szőnyegén, és megbabonázva nézte a kandallóban táncoló lángokat. Néha, mikor valamelyik csóva magasabbra csapott, mint a többi, gyengéden felkuncogott. A bent lévő nevelők fájdalmas arckifejezéssel tartották rajta a szemüket. Maguk között suttogtak a fiúról, de mindig ügyeltek rá, hogy mások ne figyeljenek fel a különcségeire. A nagy sutyorgásban szinte már nem is pillantottak a fiú felé.

Sikoltás szelte ketté a pletykálás meghitt hangulatát. A nevelők egyszerre ugrottak fel a székekről a baj forrása után kutatva. Az ajtóban egy kislány állt. Hajában már olvadni kezdett a hó, és a ruhájáról csöpögött a koszos hólé. Tekintetét még akkor sem vette le Seokjinről, mikor a fiú kezét már kihúzták a tűzből, és égési sérülések után kezdtek kutatni. Seokjin bűnbánóan lesütötte a tekintetét, és a lángok kialudtak. A lány meg mert volna esküdni, hogy Seokjinnek szárnyai voltak.

---

A szoba csendjében Seokjin ordítani tudott volna, de nem jött ki hang a torkán. Tombolni akart, de nem mozdult a teste. Sírni akart, de amint a könnyei a bőréhez értek, sisteregve felszívódtak. Seokjin az ágyon feküdt, feje belesüppedt a párnába.

---

Újra a kényelmetlen székben ült, és a klíma búgását hallgatta. A haja már a válláig ért, és zsírosan fénylett a lámpafényben. Az ablak előtt sötétítő volt.

- Mi a legmegrázóbb élményed?

- Az árvaházban volt egy lány. Pár évvel volt fiatalabb nálam. Göndör barna haja volt és szürke szeme. Mikor egyedül voltam, mindig odajött hozzám. Étkezéseknél mellém ült, a folyosón pedig köszönt. Egy tavaszi napon az udvaron ültünk egy tölgyfa alatt. Adtam egy puszit az arcára.

Seokjin nem mondott többet. Egyenesen a nő értetlen szemeibe bámult.

- Másnap mentőt hívtak, és kórházba vitték. Még este meghalt; megégett.

A nő arcán újra megjelent egy felsőbbrendű vigyor, Seokjin pedig lehajtotta a fejét. Egy könnycsepp landolt a ruháján, és a fehér anyag megfeketedett.

---

Seokjin vágyakozva nézte a lemenő nap utolsó sugarait. Kezével a rácsokba kapaszkodva élvezte a fájdalmat. Amint az utolsó napsugár is eltűnt a láthatáron, levette a kezeit a fémről. Lenyűgözve bámulta a vér alatt feltűnő eleven húsát, majd felkacagott.

---

Seokjin erőtlenül szorította a mellkasához a szakadt plüsst, amit még akkor kapott a nevelőktől, mikor megtalálták a kapuban.

- Miért nem engednek ki? – nézett az őt őrző idős nénire, aki csak megrázta a fejét. Seokjin idegesen felszisszent, de nem szólalt meg többet.

A második nap reggelén a szoba lángokban állt, és az ágyneműn egy marék hamu ölelte körbe a megviselt medvét.

---

A klímát kikapcsolták, és helyette a radiátor árasztotta magából a meleget. Az udvaron mindent hó lepett, csak az autófeljárót és a járdát takarították fel, hogy az épület megközelíthető legyen.

- Meddig kell még itt maradnom? – kérdezte Seokjin, miközben a havas tájat nézte.

- Már csak pár vizsgálat van hátra – mondta a nő. A hangja magasabb volt, mint általában.

Seokjinnek nem kellett a szemébe néznie ahhoz, hogy rájöjjön, hazudik.

- Mire emlékszel azelőttről, hogy az árvaházba kerültél?

Seokjin sokáig hallgatott, de végül megvonta a vállát.

- Emlékszem egy égő nyomdára. A gépek régiek voltak és rozsdásak. Az egész épület kőből volt rakva, és a lángoktól beszakadt a tető. Valaki sikoltott. A tűz után csak egy ajtó maradt meg, benne egy kulccsal. Az ajtó mögött találtak engem. És az eső is esett.

A szobára csend telepedett.

---

Seokjin a kandalló előtt ült. A szőnyeg kemény volt, és a durva anyag sértette a tenyerét, amin támaszkodott. Csillogó szemekkel bámult a lángokba. Nézte, ahogy szelíden játszanak, és hallgatta a suttogásukat. Egy rég letűnt korról meséltek, és a jövőről, amit a lemenő nap utolsó sugara hoz el. Bár biztos volt benne, hogy csak ő hallja a hangokat, nem rémült meg. A tűz felé nyúlt, hogy ő is részt vehessen a beszélgetésben, és mikor körülölelték a kezét a lángok, megborzongott.

- Nemsokára találkozunk, fiú – mondta egy mély hang egy másik világból. Seokjin megrázkódott, és hátravetette a fejét.

- Nyugaton találkozunk – suttogta vissza, majd a következő pillanatban egy erős szorítás megszakította a kapcsolatot, és ő úgy érezte, elválasztották valami igazán fontostól. Erőtlenül hullott előre a feje.

---

A hosszú folyosón hevesen kopogó léptek zaja visszhangzott.

- Siessetek! Nyissátok ki! – rikácsolta egy idegesítő hang. Egyszerre álltak meg az egyik szoba előtt. Ketten betörték az ajtót, de már nem találtak bent senkit. Az ablakról letépett rácshoz bőr tapadt, és vértől csillogott. Az ablakban egy plüss medve ült hátát a keretnek döntve. Feje a mélység felé bicsaklott. Mellette a párkányon hamu parázslott.

---

- Miért vagy olyan biztos benne, hogy kicsit sem vagy más, mint a többiek?

Seokjin egy pillanatra elgondolkodott.

- Szerintem kicsit sem baj, ha valaki nem pont olyan, mint a többiek. Amíg vannak, akik mellettem állnak, nem leszek egyedül. A barátaim nem gondolnak engem másnak, ha pedig mégis, elfogadnak.

- Szóval vannak barátaid?

- Inkább társaknak mondanám őket – suttogta Seokjin, majd az ablak felé fordult.

Mosolyogva nézte a lemenő nap felé repülő tűzvörös madarat, és csettintett egyet a nyelvével.