Nemzetközi védett iratok
Titkosított osztály
XIII. részleg [belépés engedélyezve, adatok rögzítve]
NASA iratok, I. osztály
Archív 213# dokumentum
Nick Carter naplója, bejegyzések rögzítve
Belépés engedélyezve

Mellékletek:

·         egy (1) darab penna
megjegyzés: hagyományos golyóstoll

·         egy (1) darab szemüveg

·         kettő (2) darab képernyő

megjegyzés: megrepedt
állapot: nem működőképes

·         egy (1) darab orvosi köpeny
állapot: szakadt

·         egy (1) darab levél
megjegyzés: kézzel írt
[megtekintéséhez lépjen a következő szintre]
[jelszó helyes, engedély megadva]
[átvehető a helyettes ügyvezető irodájában]

2087. január 05. (mellesleg talán hétfő)

Minden mese valahogy úgy kezdődik, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy…
Ha ezt a tényt figyelembe vesszük, az enyém úgy kezdődne, hogy egyszer lesz valahol, majdcsak lesz…

A kísérlet kezdeti szakaszai lezárultak és engem hivatalosan is kineveztek programvezetőhelyettes-titkárnak. Vagyis azt csinálom, amit éppen most is: jegyzem, hogy mi történik. (Per pillanat semmi.)

A robot az értékeknek megfelel. Az átültetés sikeres volt. A terem készen áll. Az applikáció befogadható állapotban van.

Ezeket az iratokat senki nem szokta nézni. Csak azért vannak, mert a Terv előírása szerint kell eljárnunk és nem maradhatnak rések a védelemben. A kutatási program főcíme amúgy Tanulmányi Robotika és Elektronikai Előrelépések Hivatalosan Meghatározott Ütemterve.
A lényege, hogy kétévente van egy ember, aki felvállalja, hogy kísérleti alany lesz. Beléültetünk egy merevlemezt, majd megvárjuk, amíg az agy befogadja a mesterséges intelligenciát. Ez az előkészületi fázis. Utána elhelyezzük egy teremben – most éppen a négyes szektorban – és kísérleteket végzünk rajta. Nem hangzik olyan nehezen, mint amilyen. Számtalan váratlan komplikáció léphet fel. Teszem azt, meghibásodik a merevlemez.

A mostani alany Dél-Koreából érkezett. A neve Park Jimin. Könnyedén befogadta a lemezt.

A terem előkészületei befejeződtek. A kapcsolatok épek. Minden a Terv szerint halad. Az alany készen áll.

További intézkedések: 2087. január 06.

2087. január 06.

Az alany a teremben vár felfüggesztve. A zsinórok és kábelek könnyen tartják. Az állapota stabil; szívritmusa egyenletes; légzési gondjai nincsenek.
Megkezdjük a kísérletet.

Az első szimuláció: munkahelyi problémák (reakcióvizsgálat) - orvos szint -

Az első pillanatok zavarosak, de lassan minden kitisztul. [Az alany gondolatai először átláthatatlanok.]
A munkahelyemen állok egy fekete kocsinak dőlve. Mögöttem zajos a város. Az emberek hangosak. Az autók dudálnak, fékeznek. Csikorognak a kerekek. [A rendszer még nem stabil. Hallókészülékek érzékelői a maximumon. Százalék csökkentése. 90. 80. 70. 60. A kapcsolat újra ép.]
Tetőtől talpig feketében vagyok. Talán tavasz lehet, annak is a közepe. A fákon már virágok is megbújnak a levelek között.
Lassan sétálok fel a lépcsőn. Ráérek, nem kell sietnem. A recepción egy nő rámmosolyog, aztán fejével egy ajtó felé int. A nő neve Rachel; ezt a névtáblájáról tudom. Még újnak tűnik. A mozdulatai görcsösek. A mosolya erőltetett.
Az ajtón túl is fehérek a falak, mint a folyosón. Egy ágy van a sarokban, vele szemben egy asztal, előtte egy szék. Az asztalon egy boríték. A címzett: Park JiMin. Értetlenül kinyúlok érte, majd feltépem. [Az alany állapota a feladat kezdeti szakaszaiban stabil. Közbeavatkozás nem szükséges.]
A levél tartalma felkavaróan hat rám. Egy kérvény az. Azonnali elbocsátás. Új recepciós. Új orvosok. Új betegek. Erőltetett mosoly. [Az alany zaklatott. Nyugtató nem szükséges. A reakciót természetesnek tekintjük.]
Idegesen dobom ki a levelet a kukába. Előtte persze széttépem, összegyűröm. A fehér fecnik magányosan fekszenek a kosár alján. A köpenyemet lekapom a fogasról és magammal rántom. Szinte kitörök az ajtón. Végigrohanok a folyosón, beszállok a kocsimba. Magam mellé ejtem a köpenyt. Erősen a gázra lépek. A kocsi kilő a semmibe. Csak feketeséget látok magam előtt. [A kísérlet sikeres. Végső fázis lezárása folyamatban. Következő kísérlet töltődik. A harag kimutatása megtörtént.]

Őszintén szólva, ezt én soha többet nem szeretném megcsinálni. Konkrétan nem szabadna saját tapasztalatokat leírnom, de ezt nem tudom magamban tartani. Még a kísérlet előtt rám kötöttek pár zsinórt. Azt mondták, így könnyebben nyomon követhetem a kísérlet alakulását, mintha a monitorokról nézném. Csak azt hagyták ki a magyarázatból, hogy konkrétan RÁKÖTNEK A MEREVLEMEZRE.

A kísérlet után mindenki kapott öt perc szünetet. Erre az időre lecsatolták rólam azokat a bigyókat. (Én nem értek hozzá. Csak jegyző vagyok.) Minden kísérletre vissza kell csatlakoznom a merevlemezre, de időbe telik, míg megszokom, hogy ott vagyok. Arról nem beszéltek, hogy Jiminnek milyen, mikor én is ott vagyok. Nem igazán érdekli őket.

Az első kísérleti fázis sikeresen lezárult. A mentések megtörténtek. Magasabb rendű felülbírálás folyamatban. A várakozási szakasz harmadik negyedébe léptünk. Előzetes engedély a következő kísérletre megadva.

Az alany készen áll a kísérletre. A szimuláció töltődik. A Kezdésig még három, kettő…

Második szimuláció: fájdalmi tűréshatár – random szint -

Huszonkettő óra tizenöt perc. A karórámról tudom az időt. Onnan néztem le. Az égen felhők sorakoznak. A csillagok megbújnak, a hold elrejtőzik. Valahonnan messziről fegyverek ropogását hallani. [A rendszer működése kifogástalan. A szimuláció megszakítására nem kerül sor. Az érzékelők tökéletesen működnek.]
Terepmintás nadrág van rajtam. Zöldes és szürkés foltoktól káprázik a szemem. A kabátom is hasonló. A pólóm színtiszta feketeség. A nehéz bakancs húzza a lábam.
(Még kiskoromban láttam egy háborús filmet. Apával néztük. Ketten voltunk. Ritkán esett meg, hogy együtt tudtuk tölteni az időnket. A honvédelmi seregnél dolgozott. Folyton szidta a filmeket. A filmeket szidta…) [Egy pillanatnyi vészjelzést észleltünk. A rendszer nem jelez hibát. A szimuláció után kivizsgálásra kerül sor.]
A hátamat nyomja a fegyver. Ahogy futok, neki ütődik. Újra és újra. Fájdalom az izmokban. Futok arra, ahonnan a csatát sejtem. Segítenem kell, ahogyan apám tette. Ahogyan apám tenné.
(Sokat mesélt arról, hogy milyen neki. Kérdeztem is róla, őszintén és szívből. Gyermeki kíváncsisággal ittam magamba minden egyes szavát. Ő volt a példaképem. Ő volt a mindenem. Aztán jött a Vihar…) [A szenzorok szerint egyre több a kiugrás. A vizsgálat elengedhetetlen. A szimuláció félbeszakítására nem kaptunk engedélyt.]
A lábam alatt süllyed a sár. A bakancs nyomai beleivódnak a talajba. Aztán végre odaérek. A zajok elviselhetetlennek tűnnek. Robbannak a gránátok. Az egyik pont mellettem.
(Volt egy rémtörténetünk. A padláson lakott egy szörny. Nem volt neve, és én féltem adni neki, hátha nem nyeri el a tetszését és megharagszik. A történet annyiból állt, hogy nem szabad felmenni a padlásra, mert akkor a szörny nem felejt el, és örökké a nyomodban lesz. Elhittem. Akkor még képes voltam elhinni. Aztán lassan meghaltak körülöttem az emberek. Egyedül maradtam, egy szörnnyel a padláson. Felmentem, mert már nem bírtam magammal. Azt is elképzeltem, hogy ott várnak majd, hogy ott lesz a családom, mert rajtam kívül mind jártak már a padláson. Már beléptek a szörny birodalmába.) [Szimuláció azonnali befejezése elrendelve. Visszaszámlálás indul. Húsz. Tizenkilenc. Tizennyolc. …]
Két oldalról jön az ellenség. Egyikükben felismerem a padláson lakó szörnyet. A másik maga az apám. Fölöttem kezdenek el küzdeni. Közbe szeretnék avatkozni, de képtelen vagyok rá. Aztán felém fordulnak. A szörny fekete szemei a lelkembe hatolnak. Olyan érzés, mintha kitépnének egy darabot a szívemből. Apám mosolyog. Apám csak mosolygott…
(Nem volt a padláson semmi szokatlan. Minden poros volt, de ezen kívül teljesen normális. A falon egy kép lógott. Felismertem rajta apámat. Egy nő állt mellette. Anya? Mögöttük egy sötét árny. Közelebbről nézve inkább viharfelhő. Egy elmosódott fekete folt. Magamat láttam a gonosz szörnyeteg helyében. Akkor rájöttem: a szörny végig a folyosó végén lakott a baloldali szobában.) [… Három. Kettő. Egy. Szimuláció vége. Végső leválasztás megtörtént. Fizikai és mentális sérüléseknek nem látni nyomait. Az érzékelők lenyugodtak.]

Olyan két órája keltem fel. Egyből egy csapat tudós támadt rám, hogy mi történt, de nem igazán emlékeztem. Azt mondtam nekik, hogy nem emlékszem. Frissítették a merevlemezt, és úgy tudom, hogy a szimuláció megismétlésére sem kerül sor.

Kettő-nulla-nulla-egyes kód.
[2001. rendelet. Elrendelte: Terv. Végrehajtja: Nick Carter, vezetőhelyettes-titkár. Program neve: Tanulmányi Robotika és Elektronikai Előrelépések Hivatalosan Meghatározott Ütemterve. Rendelet: (Fájl letöltése folyamatban. Kódok felülírva. Megtekintés engedélyezve. Három. Kettő. Letöltés befejeződött. Megnyitás.)

2087. január 06. 16:21.

Nick Carter
vezetőhelyettes-titkár
NASA
Észak-Amerika, USA, New York állam

Tisztelt Nick Carter!

Ezennel értesítjük Önt, miszerint Önt neveztük ki a Vihar végrendelet ötödik fokozatának végrehajtására.

Értesültünk a szerencsétlen második szimulációról, melyben tudomásunk szerint Ön is megsérülhetett volna. Ezúton is közöljük Önnel, örülünk, hogy sértetlenül átvészelte a balesetet.

A harmadik és negyedik szimuláció végrehajtását engedélyezzük, ha ebben Ön sem talál ellenvetést.

Tisztelettel:

Washington, 2087. január 06.

Robert Taylor
Programvezető-igazgató

[A folytatáshoz kérjük, kattintson a vissza gombra. A fájl töltődik. Az automatikus visszatöltésig: Öt. Négy. Három. Kettő. Egy. Fájl visszatöltve. Adatok mentve. A kódolás visszaállt. Védelem: 100%. Az akta titkosítva. Belépés engedélyezve.]

2087. január 07.

A kivizsgálás megtörtént. Kettes számú tervezet szerinti ellenőrző-programot futtattunk le az alany áramköreiben. Problémát nem észleltünk. A kísérletet folytathatjuk. A visszajelzések megérkeztek. A szimuláció kezdetéig még két óra.

Egy kicsit félek, be kell, hogy valljam. Csak én tudok a kiugrások valódi okairól, és tudom, hogy jelentenem kéne őket, de képtelen vagyok rá. A visszaemlékezések nem normálisak. Azonosulnak a szimulációval, annak hatására válnak ki. Talán még irányítani is képesek a kísérleteket…

Harmadik szimuláció: részletek ismeretlenek

A konyhában állok, körülöttem szaladgálnak a gyerekeim. Kettő kislány, a hajuk vidáman lobog utánuk, ahogy kergetőznek. Mosolyogva kenegetem tovább a szendvicseket, hogy legyen mit vinniük az iskolába. (Ketten voltak. Akkor fogadtuk őket örökbe, mikor véget ért a háború. Újra akartuk kezdeni, és nagyon sok volt az árva…) [A rendszer nem jelez kiugrást. A szimuláció zavartalanul haladhat tovább.]
Két kar fonódik a derekam köré. Csiklandós érzés fut végig a nyakamon. Tudom, hogy a kedvesem áll mögöttem. Fejét a vállamra hajtja, úgy nézelődik tovább. Hátrafordulok és egy puszit adok az arcára. A két lánynak odaadom az uzsonnásdobozt. Intek nekik, ahogy kilépnek az ajtón. (Ők voltak a családom, Nick. Édesek, nem igaz? Feláldoztam volna értük mindent, de végül ők áldozták fel magukat értem. A világ egy kegyetlen hely.) [Carter érzékelői megbolondultak. A vizsgálatokat megkezdtük. A szimuláció eredmény hiányában folytatódik.]
Leszedem az asztalt és nekiállok mosogatni. Elvégzem a teendőket, majd bekapcsolom a gépem, hogy befejezzem a munkámat. (Író voltam. Imádtam a munkámat, ami meglehetősen ritka, ha jobban belegondolsz. Te szereted a munkádat, Nick? Szeretsz bármit is?) [A vészjelző bekapcsolt. Carter állapota veszélyeztetett, diagnózis alátámasztva. A kényszerleállítást megkezdtük.]
(Te szerettél valaha is valakit, Nick?) [A kapcsolat megszakadt.]

A szimuláció után kicsit zavart voltam. Most is zavart vagyok, hogy őszinte legyek. Olyan, mintha az alany kommunikálna velem. Ilyen még soha nem fordult elő…

Az eredmények használhatatlanok, a számítógépek megbolondultak. Az utolsó kísérlet kezdetéig még öt perc. A kutatók kíváncsiak és türelmetlenek, a Terv követelőzik, az alany bírja a terhelést.

Negyedik szimuláció: világvége-effektus; ötös fokozat (Vihar)

Körülöttem minden lángol. Nem tudok elmenekülni. Érzem az égett hús szagát. A könnyek az arcomra száradnak. (Te is érzed, amit én, Nick? Ezt a határtalan ürességet, amit a szívemben hagyott az az apró baleset? Emlékszel, nemigaz, Nick?) [A rendszer lekapcsolódott, a monitorok sötétek, a vonalak süketek. Vészvizsgálatra nincsen lehetőség.]
Fáradtan rogyok le a hűvös fűre, miután kimentettek a házból. A kertben még látszódnak a robbanás nyomai, a pusztítás hatalmas. Zihálok a megerőltetéstől és legszívesebben ordítanék a fájdalomtól. (Én nem tehettem, de te megteheted, Nick! Rajta, mire vársz?! Tedd meg helyettem is!) [Carter folyamatosan sikít. Az orvosok tehetetlenek, a rendszer tehetetlen. A Terv azonnali beavatkozására van szükség.]
A kórházban minden fehér. Az infúzió lustán csöpög, a gépek kitartóan sípolnak. Az étel ízetlen, a tea cukros. A víztől kiszárad a bőröm. Az ápolók próbálnak kedvesek lenni, de nem megy nekik. (Érzéketlenek voltak. Én is az voltam. Ez tett azzá, ami vagyok. Te tettél ezzé, Nick! Azt mondják, a bosszú édes. Én azt mondom, a bosszú az egyetlen kiút.) [A szakemberek megérkeztek, de nem tudnak segíteni. Néhány monitor megrepedt a megerőltetéstől. Próbáljuk újraéleszteni a rendszert.]
A bomba ott pihent a kertben. A gyerekeket beküldtem a házba. Megmondtam nekik, hogy ne jöjjenek ki, amíg azt nem mondom nekik. Ott guggoltál a bomba előtt. Azt mondtad, nem lesz baj. (Megígérted, hogy nem lesz baj, Nick. Megígérted…) A szakértők megérkezése előtt a bomba arrébb dőlt egy picit. Akkor már nem voltál ott. Átmentél a boltba. Már nem is tudom, hogy miért… Egy pillanat volt az egész. Nem tudtam kimenteni a lányokat, Nick. És te soha nem jöttél vissza. Akkor láttalak utoljára. Búcsúzóul megcsókoltál és azt mondtad, rendbe hozol mindent, hogy semmit nem fogunk megbánni. (Visszagondolva már tudom, hogy az búcsú volt. Soha nem is tervezted, hogy visszatérsz, igaz? Visszavártalak. Szerettelek. Te otthagytál meghalni.)

[A rendszer kikapcsolt. A gépek füstölögnek. Carter szívverése megállt, az alany eszméletlen.]

2087. január 08. JELENTÉS

A kísérleti szakasz eredménytelenül és tragikusan zárult. Nick Carter szívroham és súlyos agyi károsodások miatt életét vesztette. Szemtanúk szerint a halál beállta előtt idegrendszeri rendellenességeket állapítottak meg nála.

Az alany koponyájába ültetett merevlemez kiégett, a hibásodás következtében az alany idegrendszere sokkot kapott, a szíve megállt.

A Terv szakértői és orvosai dolgoznak az ügyön. A minták elemzése során nem találtunk semmilyen nyomot, ami elmagyarázhatná, hogy mi történt.

Carter zsebében egy összegyűrt levél volt. A tartalma személyes és szigorúan titkos.
 A nyomozás folyamatban.

----

Jimin,

Soha nem gondoltam volna, hogy veszem a bátorságot és megírom ezt a levelet.  Abban biztos vagyok, hogy soha nem lesz elég erőm átadni neked, de legalább a lelkem könnyebb lesz.
Tudod, hogy van a kertünkben egy bomba. Már régóta rájöttem, viszont nem mondtam el. Hatástalaníthatatlan. Igazán egyedi darab. Bármennyire is félelmetes, valamilyen módon csodálatos, nem igaz? Tökéletes fegyver. Igazán halálos.

Sokáig nehezteltél rám, amiért nem mondtam el, hogy hol dolgozom. Erre is megvolt az okom. Úgy gondolom, hogy ide nyugodtan leírhatom. A NASA háborús kutatási osztályán helyeztek el három éve. Emlékszel, azon a napon nagyon feldobott voltam…
Kaptam egy parancsot, miszerint nem szabad beleavatkoznom a bomba működésébe. Nem szabadott kimentenem titeket, figyeltek. Ha megteszem, végetek lett volna.

Azt mondtam, elmegyek a boltba. Akkor láttalak utoljára. A gyerekektől nem volt lehetőségem elbúcsúzni. Tudod, hogy mennyire imádtam őket. Érezted, hogy téged mennyire szeretlek.
Valószínűleg már soha többé nem foglak látni, de ez a levél emlékül szolgál annak, amit tettem. Nem fogok emlékezni rátok, csak arra, hogy tettem valami rosszat, és ezt örökké bánni fogom. Ez így van rendjén, nem igaz?

A váróban ülök. Mesterséges amnéziára vállalkoztam. Ilyenre is csak én vagyok képes… Most hívnak, remélem, egyszer még látni foglak.

Kérlek, soha ne feledj el. Örökké szeretni foglak.

2085. március 03.

A szobában festmények sorakoztak. Vászonra álmodott valóságok. Sűrű festékkönnyek és régen elveszett vágyak. Elvesztett árnyak. 

Volt ez a szoba. Egyszer, egy festményen. Kevés ember ment el a kiállításra, de aki ott volt, az megbámulta. 

- A végtelenségig tudtam volna nézni - így az egyik.

- Teljesen elvesztem benne - így a másik.

Egy újabb elveszett lélek, újra elvesztett érzet.

A képnek nem volt címe, de a festő neve ott volt. Tizenhatos betűméret, gyenge, határozott Times New Roman, a tinta feketébb, mint a legsötétebb éjszaka. Talán feketébb, mint maga a világegyetem. 

A művész neve: Park Jimin. A festő végig ott állt a kép mellett. Ha megkérdezték volna, ki ő, bemutatkozott volna:

- Park Jimin, amatőr művész, festő, szabadvállalkozó. Egy szabad lélek. 

De nem kérdezte senki. Csak elvarázsolva bámulták a szobát, a vászonra vetett csodát; és Jimin eltűnt a részletek mögött. Beivódott a sarokra vetülő árnyékba. Abba, amit ő alkotott oda, amit ő képzelt el. Lassan rab lett a saját festészetében.

Ahogy az évek teltek, a kiállítása is több lett. Megrendelések, ígéretek, pár buzgó fiatal könyörgése: taníts, kérlek. Amire tudott, rábólintott. Elvesztette a szabadságát. Feláldozta magát a hírnévért. Nem állította meg senki. 

Ha megkérdezték volna, ki ő, bemutatkozott volna:

- Park Jimin, egy vérző áldozat a szabad akarat és a művészet oltárán. 

Senki nem kérdezett tőle semmit. Akik odamentek hozzá, már ismerték.

- Üdvözlöm, művész úr! – és Jimin viszolygott az ilyen emberektől.

A műterme otthon volt a padláson. Festmények tömkelege egymás mellett, egymáson. A falra aggatva a kedvencei. A központban örvénylő feketeség. Egyszínű vászon. Talán majd fest rá valamit. Fehérrel, szürke árnyalatokkal, hogy egy sötét rémálom legyen az egész kép. Vagy színekkel érzéseket visz a vászonra. Lila mágia, vörös erő, kék igazság és zöld, a természet örök rendje. Egy kis sárga, mert irigy a világra. Lehetne egy virág, rajta egy lepke. Hiszen ők is rabok. Nem léteznek egymás nélkül. 

Jimin érezte az iróniát; ő sem létezhetett a művészete nélkül.

Hosszú évek teltek el, míg leszerződött. Rossz ötlet volt, a lehető legrosszabb, amit valaha is megtehetett volna. 

- A nevem Park Jimin, de ezt úgyis tudják. Jelenleg pórázon tartott pincsikutya vagyok, aki nem mer ugatni a gazdájára, mert akkor az jól belérúg. Újra és újra és újra, amíg csak érez. Nézzék csak, milyen szép napunk van! – és nevetnének: kényszerkacaj a szabadság torán.

Jött egy megrendelés: fessen a szerelemről, az összetartozásról, a vágyódásról; nem mondhatott nemet. 

Napokig szenvedett, míg lett elfogadható ötlete. Olyan, ami elég kreatív ahhoz, hogy vászonra vesse.  Álmából riadt fel, de nem az ihlet szelleme szállta meg, hanem maga az ördög. Komótosan keverte ki a színeket. Pontról pontra, halál pontosan. Aztán festett. 

Az ecset határozottan mozdult. A hold ragyogásánál ezüstösen csillogtak a színek, és akkor azt gondolta: ez az! Ez hiányzik az életemből! Keveredtek a színek, az érzések, és az egész csak csalódást sugallt, semmi mást. Mondhatni, hogy optikait, de mélyen, az érző szívben érzelmi kontrasztot. A mozdulatok erőltetettek, kifacsartak. Most mit tegyek? Itt áll előttem. A lány arca nem látszik. Háttal ül a fűben, a haja örvénylő, szőke tenger. A tisztáson virágok, az égen a hold. Ragyogó csoda. Az élet netovábbja. A csalódás maga, a bűnös érzet. Aztán megjelenik a fiú. Mögötte sötét erdő, feneketlen mélység. Az arca árnyékba vész. A vonások egyre erősebbek: és itt van ő, aki már megjárta a poklot, aki képes lenne csak úgy elmenni a lány mellett, akinek nincs szíve. Lassan magát vélte felfedezni a vonalak mögött. Ijedten kapta hátra az ecsetet. Megdermedt az idő.

Odakint daloltak a madarak. A horizont vörösen ragyogott: csordogáló vérpatak. A halottak és élők összes létező fájdalma. Kiömlött festék, mielőtt földet ér.

A festményt kiállították. Képesek voltak közönség elé tárni. Jimin nem ellenkezett. A festmény: maga a megtestesült valóság, az egybeivódó ellentétek. A béke és a határtalan harag. Az érzelmek határvonala, ahol minden lehetséges. Akkor Park Jimin más ember lett. Zseninek hívták, született tehetségnek… mégsem változott semmi.

- A nevem Park Jimin. Kedvenc színem a fehér, mert azt mondták. Én magam jobban szeretem a feketét, de ezt senki nem kérdezte. A kedvenc ételem valami puccos, kimondhatatlan nevű előétel, ami az ember fél fogára sem elég. Egy szendvicset szívesebben megennék, ha választani lehetne. Minek jártatom a számat? Úgyse figyel rám senki. Majd megfestem valahogy, hátha… - és a szavak elvesztek a nyomasztó csendben.

Az élet egy félbehagyott mondat, egy félkész festmény, egy befejezetlen zenemű. Ott a lehetőség: teremts belőle egy új világot! Használd fel, olvaszd be! Akkor keletkezik a vihar, ha nem számítasz rá! Jimin festett.

Felkérték, hogy tartson egy előadást. A módszereiről. A taktikáiról. A képzeletéről.

A terem megtelt, és ő ott állt egymagában. Nem kért kivetítőt, sem táblát. Csak ő volt és a gondolatai. Szabadon, mint a madár; szövetkezve a széllel, az áramlatokkal, szárnyalva. Eleinte félt. Sokan voltak és egytől egyig mind őt nézték. Várakozó csodálat villogott a szemeikben. (Vajon milyen lehet a szem, mielőtt kihuny belőle az élet? Egy pillanat alatt történik meg, vagy fokozatosan, ahogy az eső kezd el esni, míg végül vihar nem lesz belőle?) Aztán beszélt.

- A festészet művészet. Ezt mondják. Mind ezt mondják, mert így tanulták, tanultuk, tanították. Mármint nekem is, persze. Mégis… Csak annyit mondhatok, hogy találjátok meg a saját arcotokat. Csakis akkor álljatok neki valaminek, amíg az egész képet nem nyer. Nem itt fent – mutatóujjával a fejére mutatott -, hanem itt – öklével a mellére csapott. Sercegtek a tollak. Folytatta. – Amíg mélyen a szívetekben nem vagytok biztosak magatokban, nincs miért bárminek is nekiállni. Nem tudnotok kell, éreznetek. Ettől lesztek mások, mint a többiek. Az érzeted soha nem csap be, mert azt nem lehet irányítani. Viszont bármit elhitethetnek veletek, ha csak arra hagyatkoztok, ami itt fent van. Hinnetek kell abban, amit tesztek.

Aztán rajzoltak. Mindenkit megkért, hogy alkosson valamit, ami a szívéből jön. Alig tíz perc alatt készen voltak. 3B-s ceruzák foltjai a kezeken, a papírokon. Egy jobb jövő ígérete, egy szebb múlt képzetképe az elme mélyén, a szív lüktetésén. Tele fogsoros vigyorok. Halk, izgatott pusmogás: a csendben őrjítő hangzavar, az elmében zavaró dallam, a szívben jóleső bizsergés. Festeni akart. Igazán, szívből, ösztönből, a túlélésért, az elismerésért, a fekete foltos kezekért és az őszinte mosolyokért.

Otthon alkotott. Maszatolta a színeket. Fekete és fehér: ahol összeérnek, nyomasztó szürke. A keze sötét. Ez ő maga. Sötétebb, mint a tinta, amivel a nevét írják a képek alá, mégis világosabb a legfehérebb lapnál, a legtisztább léleknél. Szénnel vázolt, szinte égette a kezét. Gyorsan dolgozott, gyengéd mozdulatokkal, a részletekbe veszve, elhaladva a nagy vonalak mellett. Lángolt a teste. 

Aztán fogta a színeket, és ráborította őket a vászonra. A kék elmosta a fekete határokat. Átcsorgott mindenen. Fel és le, jobbra és balra. Az igazság eltörli a fájdalmat, a haragot, a kétségbeesést. 

Esőcseppek csorogtak végig az ablak üvegén. A vásznon folyt a festék, áztak az árnyak. 

Kint villámlott, sárga vonások, szabálytalanul, többször is elágazva, összefonódva: örök összhang.

Dörgött az ég, remegett a táj. Szürke pontok, elmosódott foltok, fenyegető erő. Vörös patak csordogált. 

Sötét felhők, az ég mögöttük talán kék. Kékebb, mint a tenger, az óceán, vagy a legtisztább folyó. Vagy sötétebb, mint az elkárhozott lelkek halálhörgései. A vászon fehér, az ecset színes, a kezek feketék. A haj ragadt a festéktől. Lángra kapott volna könnyedén. Égett volna a világ, de az eső elmosta a kínt. Az eső örökké hullni fog: védelmező ködfüggöny, ártalmatlan festékcseppek. Rézzöldek voltak a fák lombjai: és kikeverte a színt. Míg tökéletes nem lett, míg elfogadható nem lett. A könnyek sósak, a vászon gyönyörű fehérség.

A képet kiállították. Késő tél volt már, maró hideg. Az emberek eljöttek, megnézték a festményt és elmentek. A festmény címe: Vihar. Készítette: Park Jimin. A betűméret saját, a betűstílus beazonosíthatatlan: könnyed kézírás. Éppen így sikerült. A művész ott állt a kép mellett. Bemutatkozott volna, de senki nem kérdezte, hogy ki ő.

- A nevem Park Jimin. Én vagyok az eső, mely ellepi a vásznat. Én vagyok a villám, mely kettészeli az eget, és én vagyok a mennydörgés hangja, melynek néma fájdalmába beleremeg minden. A nevem Park Jimin. Én vagyok a szívekben tomboló viharok hírnöke.