A szobában festmények sorakoztak. Vászonra álmodott valóságok. Sűrű festékkönnyek és régen elveszett vágyak. Elvesztett árnyak. 

Volt ez a szoba. Egyszer, egy festményen. Kevés ember ment el a kiállításra, de aki ott volt, az megbámulta. 

- A végtelenségig tudtam volna nézni - így az egyik.

- Teljesen elvesztem benne - így a másik.

Egy újabb elveszett lélek, újra elvesztett érzet.

A képnek nem volt címe, de a festő neve ott volt. Tizenhatos betűméret, gyenge, határozott Times New Roman, a tinta feketébb, mint a legsötétebb éjszaka. Talán feketébb, mint maga a világegyetem. 

A művész neve: Park Jimin. A festő végig ott állt a kép mellett. Ha megkérdezték volna, ki ő, bemutatkozott volna:

- Park Jimin, amatőr művész, festő, szabadvállalkozó. Egy szabad lélek. 

De nem kérdezte senki. Csak elvarázsolva bámulták a szobát, a vászonra vetett csodát; és Jimin eltűnt a részletek mögött. Beivódott a sarokra vetülő árnyékba. Abba, amit ő alkotott oda, amit ő képzelt el. Lassan rab lett a saját festészetében.

Ahogy az évek teltek, a kiállítása is több lett. Megrendelések, ígéretek, pár buzgó fiatal könyörgése: taníts, kérlek. Amire tudott, rábólintott. Elvesztette a szabadságát. Feláldozta magát a hírnévért. Nem állította meg senki. 

Ha megkérdezték volna, ki ő, bemutatkozott volna:

- Park Jimin, egy vérző áldozat a szabad akarat és a művészet oltárán. 

Senki nem kérdezett tőle semmit. Akik odamentek hozzá, már ismerték.

- Üdvözlöm, művész úr! – és Jimin viszolygott az ilyen emberektől.

A műterme otthon volt a padláson. Festmények tömkelege egymás mellett, egymáson. A falra aggatva a kedvencei. A központban örvénylő feketeség. Egyszínű vászon. Talán majd fest rá valamit. Fehérrel, szürke árnyalatokkal, hogy egy sötét rémálom legyen az egész kép. Vagy színekkel érzéseket visz a vászonra. Lila mágia, vörös erő, kék igazság és zöld, a természet örök rendje. Egy kis sárga, mert irigy a világra. Lehetne egy virág, rajta egy lepke. Hiszen ők is rabok. Nem léteznek egymás nélkül. 

Jimin érezte az iróniát; ő sem létezhetett a művészete nélkül.

Hosszú évek teltek el, míg leszerződött. Rossz ötlet volt, a lehető legrosszabb, amit valaha is megtehetett volna. 

- A nevem Park Jimin, de ezt úgyis tudják. Jelenleg pórázon tartott pincsikutya vagyok, aki nem mer ugatni a gazdájára, mert akkor az jól belérúg. Újra és újra és újra, amíg csak érez. Nézzék csak, milyen szép napunk van! – és nevetnének: kényszerkacaj a szabadság torán.

Jött egy megrendelés: fessen a szerelemről, az összetartozásról, a vágyódásról; nem mondhatott nemet. 

Napokig szenvedett, míg lett elfogadható ötlete. Olyan, ami elég kreatív ahhoz, hogy vászonra vesse.  Álmából riadt fel, de nem az ihlet szelleme szállta meg, hanem maga az ördög. Komótosan keverte ki a színeket. Pontról pontra, halál pontosan. Aztán festett. 

Az ecset határozottan mozdult. A hold ragyogásánál ezüstösen csillogtak a színek, és akkor azt gondolta: ez az! Ez hiányzik az életemből! Keveredtek a színek, az érzések, és az egész csak csalódást sugallt, semmi mást. Mondhatni, hogy optikait, de mélyen, az érző szívben érzelmi kontrasztot. A mozdulatok erőltetettek, kifacsartak. Most mit tegyek? Itt áll előttem. A lány arca nem látszik. Háttal ül a fűben, a haja örvénylő, szőke tenger. A tisztáson virágok, az égen a hold. Ragyogó csoda. Az élet netovábbja. A csalódás maga, a bűnös érzet. Aztán megjelenik a fiú. Mögötte sötét erdő, feneketlen mélység. Az arca árnyékba vész. A vonások egyre erősebbek: és itt van ő, aki már megjárta a poklot, aki képes lenne csak úgy elmenni a lány mellett, akinek nincs szíve. Lassan magát vélte felfedezni a vonalak mögött. Ijedten kapta hátra az ecsetet. Megdermedt az idő.

Odakint daloltak a madarak. A horizont vörösen ragyogott: csordogáló vérpatak. A halottak és élők összes létező fájdalma. Kiömlött festék, mielőtt földet ér.

A festményt kiállították. Képesek voltak közönség elé tárni. Jimin nem ellenkezett. A festmény: maga a megtestesült valóság, az egybeivódó ellentétek. A béke és a határtalan harag. Az érzelmek határvonala, ahol minden lehetséges. Akkor Park Jimin más ember lett. Zseninek hívták, született tehetségnek… mégsem változott semmi.

- A nevem Park Jimin. Kedvenc színem a fehér, mert azt mondták. Én magam jobban szeretem a feketét, de ezt senki nem kérdezte. A kedvenc ételem valami puccos, kimondhatatlan nevű előétel, ami az ember fél fogára sem elég. Egy szendvicset szívesebben megennék, ha választani lehetne. Minek jártatom a számat? Úgyse figyel rám senki. Majd megfestem valahogy, hátha… - és a szavak elvesztek a nyomasztó csendben.

Az élet egy félbehagyott mondat, egy félkész festmény, egy befejezetlen zenemű. Ott a lehetőség: teremts belőle egy új világot! Használd fel, olvaszd be! Akkor keletkezik a vihar, ha nem számítasz rá! Jimin festett.

Felkérték, hogy tartson egy előadást. A módszereiről. A taktikáiról. A képzeletéről.

A terem megtelt, és ő ott állt egymagában. Nem kért kivetítőt, sem táblát. Csak ő volt és a gondolatai. Szabadon, mint a madár; szövetkezve a széllel, az áramlatokkal, szárnyalva. Eleinte félt. Sokan voltak és egytől egyig mind őt nézték. Várakozó csodálat villogott a szemeikben. (Vajon milyen lehet a szem, mielőtt kihuny belőle az élet? Egy pillanat alatt történik meg, vagy fokozatosan, ahogy az eső kezd el esni, míg végül vihar nem lesz belőle?) Aztán beszélt.

- A festészet művészet. Ezt mondják. Mind ezt mondják, mert így tanulták, tanultuk, tanították. Mármint nekem is, persze. Mégis… Csak annyit mondhatok, hogy találjátok meg a saját arcotokat. Csakis akkor álljatok neki valaminek, amíg az egész képet nem nyer. Nem itt fent – mutatóujjával a fejére mutatott -, hanem itt – öklével a mellére csapott. Sercegtek a tollak. Folytatta. – Amíg mélyen a szívetekben nem vagytok biztosak magatokban, nincs miért bárminek is nekiállni. Nem tudnotok kell, éreznetek. Ettől lesztek mások, mint a többiek. Az érzeted soha nem csap be, mert azt nem lehet irányítani. Viszont bármit elhitethetnek veletek, ha csak arra hagyatkoztok, ami itt fent van. Hinnetek kell abban, amit tesztek.

Aztán rajzoltak. Mindenkit megkért, hogy alkosson valamit, ami a szívéből jön. Alig tíz perc alatt készen voltak. 3B-s ceruzák foltjai a kezeken, a papírokon. Egy jobb jövő ígérete, egy szebb múlt képzetképe az elme mélyén, a szív lüktetésén. Tele fogsoros vigyorok. Halk, izgatott pusmogás: a csendben őrjítő hangzavar, az elmében zavaró dallam, a szívben jóleső bizsergés. Festeni akart. Igazán, szívből, ösztönből, a túlélésért, az elismerésért, a fekete foltos kezekért és az őszinte mosolyokért.

Otthon alkotott. Maszatolta a színeket. Fekete és fehér: ahol összeérnek, nyomasztó szürke. A keze sötét. Ez ő maga. Sötétebb, mint a tinta, amivel a nevét írják a képek alá, mégis világosabb a legfehérebb lapnál, a legtisztább léleknél. Szénnel vázolt, szinte égette a kezét. Gyorsan dolgozott, gyengéd mozdulatokkal, a részletekbe veszve, elhaladva a nagy vonalak mellett. Lángolt a teste. 

Aztán fogta a színeket, és ráborította őket a vászonra. A kék elmosta a fekete határokat. Átcsorgott mindenen. Fel és le, jobbra és balra. Az igazság eltörli a fájdalmat, a haragot, a kétségbeesést. 

Esőcseppek csorogtak végig az ablak üvegén. A vásznon folyt a festék, áztak az árnyak. 

Kint villámlott, sárga vonások, szabálytalanul, többször is elágazva, összefonódva: örök összhang.

Dörgött az ég, remegett a táj. Szürke pontok, elmosódott foltok, fenyegető erő. Vörös patak csordogált. 

Sötét felhők, az ég mögöttük talán kék. Kékebb, mint a tenger, az óceán, vagy a legtisztább folyó. Vagy sötétebb, mint az elkárhozott lelkek halálhörgései. A vászon fehér, az ecset színes, a kezek feketék. A haj ragadt a festéktől. Lángra kapott volna könnyedén. Égett volna a világ, de az eső elmosta a kínt. Az eső örökké hullni fog: védelmező ködfüggöny, ártalmatlan festékcseppek. Rézzöldek voltak a fák lombjai: és kikeverte a színt. Míg tökéletes nem lett, míg elfogadható nem lett. A könnyek sósak, a vászon gyönyörű fehérség.

A képet kiállították. Késő tél volt már, maró hideg. Az emberek eljöttek, megnézték a festményt és elmentek. A festmény címe: Vihar. Készítette: Park Jimin. A betűméret saját, a betűstílus beazonosíthatatlan: könnyed kézírás. Éppen így sikerült. A művész ott állt a kép mellett. Bemutatkozott volna, de senki nem kérdezte, hogy ki ő.

- A nevem Park Jimin. Én vagyok az eső, mely ellepi a vásznat. Én vagyok a villám, mely kettészeli az eget, és én vagyok a mennydörgés hangja, melynek néma fájdalmába beleremeg minden. A nevem Park Jimin. Én vagyok a szívekben tomboló viharok hírnöke.