Az életben vannak közhelyek – ezt mindenki tudja. Ilyen például, hogy a nap minden reggel keleten jelenik meg, majd este nyugaton eltűnik. Ide tartozik az is, hogy a szüleid szeretnek, hogy a felnőttek mindig csak jót akarnak a gyerekeknek, és az is, hogy a sorsod a saját kezedben van.

Ne nézz sokáig erős fénybe, mert elromlik a szemed! Ne aludj délig, mert felborítod a napirended! Ne feleselj! Ne állj szóba idegenekkel! Ne legyél tiszteletlen az idősekkel! Ne verekedj! Ne hanyagold el a kötelességeidet! Ne ellenkezz!

Choi Ikje undorodott az elvárásoktól és nem tudta, hogyan viszonyuljon az alázathoz. Mindenesetre szörnyen örült, hogy nem gyerek többé.

Mióta Ikje elköltözött a szüleitől a főiskola után -, amit őszintén szólva csak azért végzett el, hogy az ősei végre leakadjanak róla – viszonylag boldog és önálló életet élt a saját, koszos kis albérletében mindenféle zavaró háziállat és lábatlankodó szerető nélkül, és festett. Nem csak egyfajta hobbiként vagy mulandó kíváncsiságból, hanem minden érzelmét beleadva, szívből, mert ehhez értett, még ha nem is annyira, mint szeretett volna.

A város ipari negyedében talált magának egy olcsó lakást egy lepusztult kocsma felett, ahol minden hétvégén akciós volt a sör és a megfelelő ismertségekkel könnyedén lehetett jó minőségű marihuánát és heroint szerezni akár ingyen, ha úgy hozta a sors. Az utcán a lányok könnyen adták magukat, és még csak nem is kértek sokat, mikor mosolyogva kibotladoztak a nyikorgó ajtón. Ikje szerette az ottani életet, és az is szerette őt, efelől nem voltak kétségei.

Aztán az egyik nap reggelén az ablakban ücsörögve, félig elszívott cigivel a szájában és a festék tömény szagával az orrában rájött, hogy valami nem stimmelt.

A nap nem kelt fel, csak a füstölgő felhők ragyogtak az égen a kátyúkban ülő pocsolyákról visszaverődő utcai lámpák sárgás fényében.

Aznap hajnalban Ikje már órák óta szemezett a vászonnal, amit még valamikor az éjszaka közepén, félálomban feszített ki. Felhőket festett és a köztük áttörő napsugarak vékony csíkjait, amik valahogy túl sárgák és túl erőteljesek voltak, de ez akkor még a legkevésbé sem zavarta. Egyik kezében az ecsetet tartotta, amiről a festék az elhasznált, inkább szakadt, mint kopott farmernadrágjára csöppent, a másikban pedig egy szegényes vajas szendvicset fogott, aminek a széle a penész félreérthetetlen jeleivel fenyegetett, és amiből már fél órával ezelőtt észrevétlenül kipottyant a két hetes párizsi. 

Végül kelletlenül félrekapta a tekintetét, miközben mind a szendvicset, mind az ecsetet mérgesen elhajította. Ködös szemekkel bámulta a szoba egykor fehér falát, amiről már azóta megállíthatatlanul hullott a vakolat, mióta ő beköltözött. Pár percig elmerengve bámulta a felfüggesztett festményeket, amik egytől-egyig a saját keze munkái voltak, de ezúttal annyira sem törődött velük, mint a vele szemközti falon megjelenő tükörképével, akinek szemei vörösek, sötét haja pedig kusza és festékes volt. Viszont annál több figyelmet fordított a molyrágta függönynek és az ingatag ablakpárkánynak, amire minden további gondolkodás nélkül felpattant.

Egyik mély zsebéből pillanatok alatt előhalászott egy kis dobozt, amiről a szülei mosolyogtak rá meglehetősen őszintén és már-már elnézően. Kinyitotta, és kivett belőle egy szál cigit, majd pár perc szitkozódás és keresgélés után egy gyufával meggyújtotta azt. Egy ideig úgy tűnt, mintha nem tudná eldönteni, hogy a kifeszített, félkész festményt nézze, amin a kint gomolygó sötétséget és a lelke csapongó álmait látta viszont, vagy az őszi záport, ami éppen csak rákezdett, viszont minél tovább figyelte az ecsetével húzott vonalakat, annál tisztábban látta az édesanyja minták között meghúzódó arcát, és egyre jobban vonzotta a táj valódisága, ami az ablak üvegén keresztül tárult elé. Egészen addig megnyugtató részegségben hallgatta az esőcseppek kemény koppanásait, míg az ég hirtelen dörgése apja mély, szaggatott nevetését nem juttatta eszébe.

Akaratlanul pillantott le a kis dobozra, amit egészen eddig féltő szorításában őrzött. Elmerült a szülei tanulmányozásában, majd ahogy észrevette magát, inkább egy újabb szálat emelt ki a fedél alól. Talán azért tette, hogy maga előtt leplezze az érzéseit, vagy azért, mert tényleg szüksége volt a nikotinra. Egy dolog volt biztos: szörnyű honvágy tört rá.

Úgy viharzott be a fürdőszobába, mintha legalább az élete múlna rajta. Kapkodó mozdulatokkal tolta félre a tükröt, majd a mögötte rejtőző polcokon remegő kézzel kezdett neki a feszült keresgélésnek. A dobozát nem volt hajlandó elengedni, és a nagy sietségben a cigi végéről a hamu a tenyerébe zuhant, de ez érdekelte a legkevésbé. Csak óráknak tetsző másodpercek múlva lélegzett fel újra, mikor a keresett pirulákat már szárazon leerőszakolta a torkán. Mélyet szívott a kezében tartott csikkből, aztán szitkozódva bedobta a zuhanytálcára: már teljesen leégett.

Most már higgadt mosollyal az arcán nézett végig a penészes csempén szétgurult bogyókon. Álmodozva állt neki felszedegetni őket, miközben szinte maga mellett hallotta anyja gurgulázó nevetését és apja komoly hangját, amit csak akkor hallott tőle, mikor az üveggolyóiról, később pedig a továbbtanulásról beszélt. Játékosan megpöckölt egyet, mint ahogy azt kisgyerekként tette, és hangosan kacagva nézte, ahogy azok összekoccannak, majd egyesével eltűnnek a lefolyóban.

- Nézd apa – fordult hátra hangosan nevetve, szinte ordítva, de mikor nem látott maga mögött senkit, gyanakodva nézett a nyitott ajtó felé.

Felállt, viszont egyből meg is csúszott a szétszóródott üveggolyókon. A térdéből vér csöppent a csempére. Bűnbánó arccal folytatta az útját át a nappalin a konyháig, ahol az anyját sejtette. Nem is kellett csalódnia, az asszony már az ablak előtt meglátta őt, majd ahogy a sebes térdére esett a pillantása, máris eldobta a vajas szendvicset, amiből kiesett a finom párizsi. Egyből letérdelt az ő kicsikéje elé, hogy jobban meg tudja őt vizsgálni.

- Semmi komoly, kicsim, nem kell sírni- simította végig a fia csontos, kissé borostás arcát Ikje anyukája. – Hozok egy ragtapaszt és minden rendben lesz. Semmi baj, drágám – tette még hozzá, miközben kiment a nyikorgó bejárati ajtón.

Ikje tanácstalanul ült egy darabig, majd keservesen felzokogott. A kemény padlótól fájt a feneke, a térdéből még mindig csorgott a vére, a szemei pedig kopogtak az éhségtől. Vágyakozva nézett az előtte fekvő szendvicsre, aztán érte nyúlt, és nagyot harapott belőle.

Miután befejezte az evést és felpillantott, apja vádló tekintetével nézett szembe. A férfi egy teljesen üres, tiszta fehér vászon előtt állt karba tett kezekkel, egyenesen, katonásan. Elvárásokkal teli tekintete csalódástól csillogott, Ikje pedig még sírni is elfelejtett, csak ült egyhelyben, görnyedt háttal.

- Azért lettél festő, hogy még ezt is elrontsd? – mennydörögte szikrázó szemekkel. Egy mozdulattal felrántotta a fiát a padlóról, hozzávágott egy ecsetet és a palettát, majd otthagyta. Úgy tűnt el, ahogy megjelent: hangtalanul, nyomtalanul és váratlanul.

Ikje abban a pillanatban, hogy magára maradt a koszos kis lakásban, csak abban volt biztos, hogy festenie kell és, hogy kint elállt az eső.

Egy fát festett és fehér bárányfelhőket. Sötét vérkönnyeket, üveggolyókat és valamiért egy kártyavárat. Villámokat és vádló tekinteteket. Mindezt hosszú órákon át, megingathatatlanul.

Nehezen lett készen, de az utolsó ecsetvonás után sem volt igazán elégedett. Frusztráltan túrta hátra kócos haját, ezzel még jobban összetapasztva amúgy is festékes tincseit. Semmi sem volt neki elég. Sem a kinti fullasztó, szmogos meleg; sem az utcáról felhallatszó zajok; sem pedig a messzi templomtorony látványa. Ösztönösen nyúlt a zsebébe a cigarettás dobozáért és egy pillanat alatt úrrá lett rajta a páni félelem, mikor az ujjai csak egy használt zsebkendőbe akadtak bele.

Kitágult pupillákkal kezdte el felforgatni a saját lakását. Földre szórt ruhákat rugdosott szét, edényeket szórt ki a tálalószekrényből, felfordította a matracát, aztán a fürdőben megkönnyebbülten rogyott térdre. Felmarkolta a dobozt, de végül egy árva szálat sem vett ki belőle. Maga sem tudta, hogy mi jár a fejében pontosan, de még tisztán emlékezett az üveggolyókra és a nyitott ajtóra, amin keresztül az anyja távozott.

Komótosan sétált vissza a vászon elé, majd először távolról, később egyre közelebbről kezdte el vizsgálgatni. Ikje életében először bizonyítani akart a szüleinek, hogy lássák, igenis vitte valamire. Minden egyes ecsetvonást megvizsgált minimum kétszer, de sosem volt az igazi. Sosem volt szép.

Ikje festészete olyan volt, mint a lelke: kifürkészhetetlen, csapongó, bizonytalan és legfőként üres. Mindig hiányzott belőle valami, amit talán akkor vesztett el, amikor először mélyet szippantott az ipari negyed nehéz levegőjéből vagy talán még előbb, mikor először volt részeg, aztán másnapos. Romlott volt és romlandó, de egyedül egyik ellen sem tehetett semmit. Ez fájt talán a legjobban, meg a beteljesületlen, kisfiús álmok, hogy egyszer majd az űrbe utazik, hogy embereket fog menteni, - aztán később, érettebb fejjel –, hogy híres lesz és fontos valakinek, de úgy igazán. Csak mosolyogni tudott a saját nyomorán, de az sem igazán ő volt: nem volt őszinte.

Ujjai alatt meghajlottak és elfolytak a formák, begörbültek a sarkak és elmosódtak a határozott vonalak. Bizonyosságra volt szüksége és megértésre. Choi Ikje a szüleit akarta. Az elnéző mosolyukat, a féltő ölelésüket és az őszinte szavaikat.

Szinte gondolkodás nélkül kapta fel a festményét egyből a cipője után, viszont holmi dzseki vagy kabát felvételével már nem húzta az idejét. Sietősen rohant le a csúszós lépcsőn, majd az utcára lépve egyből egy pocsolyában landolt. A piszkos, olajos víz egészen a térdéig felfröccsent, de ez volt akkor a legkevesebb gondja. A feje fölött újra sötét felhők gyülekeztek, ezért Ikje szinte végigfutott az utcán, a szülei háza felé, ami a város másik felén kapott helyet egy ezerszer jobb és barátságosabb környéken, mint ahol Ikje élt.

A zebrához érve körül sem nézett, csak rohant előre, mint akit üldöznek. Szerencséjére kora délután még nem volt olyan élénk a forgalom, de így is kapott egy dühös dudaszót, ami közeli templom harangjával és az utca alapzúgásával együtt gyorsan komoly fejfájást okozott neki. Hatalmas akaraterő kellett hozzá, hogy ne gyújtson rá egyből, de nem tehette meg, mert nem kockáztathatta meg, hogy a festménynek baja essen.

Minél több kanyart vett be, annál tompábban látta az elé terülő utcákat. Csak a színeket látta: mogorva szürkét, dühös barnát, néha egy kis bizalomgerjesztő kéket, aztán pirosat, mikor lenézett a térdére, kavargó lilát a pocsolyákban, undorítóan sárga házakat. Aztán jöttek az egyre zöldebb kertek, a barátságos kerítések, és ő zihált, mikor lefékezett az egyetlen ismerős ház előtt – az egyetlen előtt, amire annyi hosszú év után is tisztán emlékezett.

Könnyedén, habozás nélkül kitárta a kaput, hiszen sosem zárták lakatra. Végigsétált a kis kerten, miközben igyekezett úrrá lenni a légzésén, ami egyre hisztérikusabbá és irányíthatatlanabbá vált. Kellett neki az a cigi, a francba is. Nagyon kellett.

Forró izzadság csorgott végig a hátán és a halántékán. Tenyerét habozva törölte bele megviselt nadrágjába, és azzal a három lépcsőfokkal szemezett, amik elválasztották őt a csengőtől. Minél tovább nézte őket, annál fenyegetőbbnek tűntek. A hirtelen támadt hűvös szél végigsimított az arcán és összeugrasztotta az izmait. Lassan, egy mély sóhaj kíséretében előremozdult és a csengő helyett inkább a kopogást választotta. Hármat koppintott. Halkan és röviden.

Ikje szíve minden egyes dobbanással erőszakosan és erőteljesen csapódott neki a bordáinak, tekintete lázasan térképezte fel a látszólag frissen lakkozott faajtó apró repedéseit és a lábával folyamatosan idegesen dobogott, de a festményt finoman fogta. Szabad kezét újra kopogásra emelte, mikor az ajtó hirtelen kitárult előtte.

Egy pillanat alatt megcsapta a bentről áramló kellemes meleg és az otthon összetéveszthetetlen, szívmelengető illata, ami az előtte álló asszony olyan ismerős parfümjével keveredett. Ikje anyja egy boldog mosollyal az ajkain nézett végig a fián, aki sovány volt, megviselt és talán festékesebb, mint ahogyan emlékezett rá.

Csak nézték egymást, mintha ezzel el tudnák feledni az egymás nélkül töltött évek kínzó magányát. A szemkontaktust végül Ikje törte meg, mikor szégyenlősen lesütötte a tekintetét és maga elé emelte a festményt, hogy az anyja szemügyre tudja venni. Bár úgy tervezte, majd csak akkor mutatja meg, mikor a házon belül vannak és lehetőség szerint az apja is láthatja, de nem bírta elviselni az anyja szeretettel teli vonásainak látványát. Nem érdemelte meg, ezt tudta jól. 

Némán, lehajtott fejjel várt az ítéletre, viszont mikor az hosszú percek múlva sem jött el, bátorkodott felnézni. Az anyja háta mögött ezúttal az apja is megjelent, akinek szemei most a festmény és az azt tartó fia között ugráltak. Mindkettőt alaposan tanulmányozta, de a sokadik pillantás után sem tudta, mit is kéne mondania. Lágyan elmosolyodott, majd a vállánál fogva arrébb húzta a feleségét a küszöbről, hogy utat engedjenek egyetlen fiuknak.

Ikje enyhén megilletődve lépett beljebb, de éppen csak annyira, hogy be tudja csukni maga után az ajtót. Megköszörülte a torkát, és a szülei szemébe nézve újra felemelte a festményt.

- Ezt nektek hoztam – motyogta maga elé halkan, mintha a visszautasítástól félne, de ahogy az anyja egy boldog mosollyal elvette tőle a képet, megnyugodott. – Remélem, tetszik – tette még hozzá, ahogy a háta mögött összekulcsolta a kezeit. A lábain billegett előre hátra, mint egy gyámolatlan kisgyerek.

A festmény immár az apja kezei között pihent, és ez valahogy helyesnek tűnt; igenis jónak, igaznak.

- Üdv itthon, fiam – mosolyogott rá a férfi, mire Ikje anyja is végre megmozdult, hogy karjai közé zárja szeretett fiát.

- Aludj ma nálunk, rendben kicsim? – suttogta a fülébe lágyan, miközben szorosan ölelte. Ikje csak bólintott, és belefúrta a fejét anyja hajába.

Aznap éjjel Ikje végre igazán boldog volt, mert habár nem láthatta, tudta, hogy a koszos felhők mögött is fényesen ragyognak a csillagok.

A régi nyomdában a hideg ellenére is sokan vékony rongyokban sürgölődtek. A gépek hangosan sípoltak és kattogtak. A hajnal felé közeledve apró cseppek koppantak a szoba kis ablakának koszos üvegén. A munkások aznapra végeztek, amit a legtöbben egy boldog ásítással tudtak le, miközben jólesően nyújtózkodtak az omladozó plafon felé. Lassan szállingóztak ki a szakadó esőbe, miután előkerítették megviselt ernyőiket, vagy csak a pólójukat húzták a fejük fölé. A nyomda tulajdonosa mindvégig az ajtóban állt, hogy minden alkalmazottjától el tudjon köszönni. Mikor egyedül maradt, elégedetten bezárta az ajtót azzal a szándékkal, hogy ő maga majd a hátsó kijáraton távozik. Egy utolsó pillantást vetett az újság címlapjára. A kezébe vette a lapot, és megszagolta.

A kijárat felé haladva ropogás hangja ütötte meg a fülét, de nem igazán törődött a nesszel. Könnyedén ráfogta az egyik régi gépre. Rozsdás kulcsát a zárba helyezte, és már éppen elfordította volna, hogy ki tudjon jutni a szabadba, mikor füst kellemetlen szaga csapta meg az orrát. Ijedten fordult hátra, de már késő volt. Mögötte tűzben égett az egész nyomda. A festék élénken lángolva sötétlett, végigfeküdve a repedezett hajópadlón. Kétségbeesetten feszült neki az ajtónak, ami nem engedett; továbbra is elrejtette a világot és a menekülés egyetlen útját. Gyereksírás hallatszott a távolból, majd egy ijedt sikolyt követően az épület összeomlott.

Az eső zuhogott, és a sírás abbamaradt.

---

Seokjin sosem gondolta magáról, hogy más lenne, mint a többiek. Mégis, mikor közölték vele, hogy legszebb kamaszéveit egy plafontól padlóig aggasztóan fehér szobában kell töltenie, már elgondolkozott azon, hogy mit rontott el.

Miután könnyes búcsút vett árvaházi szobájától, kelletlenül ült be a rá váró autóba. Kezében szorongatta kis táskáját, amiben a dolgait vitte magával új lakhelyére. Egész úton az ablakon bámult kifelé. Nézte a mellette elsuhanó tájat, de semmit sem fogott fel a látványból. Elgondolkozva bámulta saját arcát az üveg elmosódott tükrében. Eszébe jutott, hogy ideje lenne levágni a haját, de aztán az is, hogy mindig a nevelőktől kért hozzá segítséget, és teljesen lehetetlennek tartotta, hogy továbbra is lesz elég bátorsága segítséget kérni bárkitől is. Leverten döntötte előre a fejét, és kivételesen nem zavarta, hogy a haja eltakarta az arcát.

A kocsi ajtaja határozottan tárult ki a fiú felőli oldalon. A krómozott vázat egy nagydarab, öltönyös ember támasztotta. Napszemüveget viselt és teljesen kopasz volt. Seokjin első látásra azt hitte, mentem elneveti magát, ha egy másodperccel tovább kell néznie, így végül kénytelen volt a lába alatti térkövet bűvölni a tekintetével.

Meleg nyári nap volt; még a csendesen lengedező szél is égetett. Seokjin hosszú, fekete ruhákba bugyolálva szedte a lábait. Mire végigértek a hosszú ösvényen, melynek végén egy fehérre vakolt ház állt, már meglehetősen gyorsan vette a levegőt, míg kísérőjéről szabályosan folyt a víz. Ámuldozva figyelte a hatalmas épületet, de a csodálat egyből lehervadt az arcáról, ahogy a főkapun meglátott kilépni egy fehér köpenyt viselő nőt, aki magabiztosan feléjük vette az útját. A haját kontyba fogta, és az arca teljesen komoly volt. Tekintetében visszataszító fény csillogott.

---

A fotel, amiben Seokjin ült, kényelmetlen volt. A háta belesüppedt a támla puha szövetébe, és kezének elviselhetetlenül hideg volt a karfa burkolata. Az apró helyiségben csak a klíma búgása törte meg a csendet. Seokjin vágyakozva nézett ki a szabadba.

- Hogyan kerültél az árvaházba?

Seokjin hirtelen a vele szemben ülő nőre emelte a tekintetét. Nyaka fájdalmasan roppant a mozdulat közben.

- Nem emlékszem – válaszolta őszintén. A nő jegyzetelt valamit az ölében tartott kis füzetbe.

- Voltak barátaid?

- Nem igazán – rázta meg a fejét Seokjin egy szomorú mosollyal. Elgondolkodva piszkálta a fehér ruha alól kivillanó sebes térdét. – Sosem gondoltam, hogy szükségem lenne barátokra – tette még hozzá suttogva. A nő hümmögött, és újra hallani lehetett a toll sercegését.

- Tudnád magad jellemezni pár szóval?

Seokjin tekintetében a vizsgálat során először villant meg a bizonytalanság. Zavartan köhintett egyet, és megmarkolta ruhájának erős szövetét. Sokáig nem szólalt meg, és a nő feszülten figyelt.

- Kíváncsi vagyok, főleg – nyögte ki végül Seokjin. Felnézett a nő szemeibe, de ő csak bátorítóan mosolygott rá. A fogai undorítóan fehérek voltak. – Meg talán vakmerő. És a nevelők mindig magányosnak hívtak, de én nem érzem úgy, hogy egyedül lennék.

Miután hosszú percekig hallgattak, a nő felállt, és kinyitotta az ablakot. A meleg levegő hatására Seokjin jólesően megremegett, és egy gyenge sóhaj hagyta el ajkait. A nő mosolya grimaszba torzult.

---

A szoba olyan volt, mint mikor először látta: vakítóan fehér és kellemetlenül vegyszerszagú. Elhúzta a száját, és az orra köré ráncok gyűltek. Szó nélkül dobta le az egyik székre a táskáját, majd az ágyra kikészített fehér ruha felé nézett. A sarokban egy kamera bújt meg, a szellőző a nehéz függöny mögött volt, és az ablakon rácsok húzódtak. Seokjin úgy érezte magát, mint egy fogoly. Erőtlenül leroskadt az ágyra, ami megreccsent a súlyától. Fájdalmasan felsóhajtott, és oldalra gömbölyödve összehúzta magát.

---

Az árvaház karácsony idején sem nézett ki másként. Nem lógtak díszek az ereszről, és nem voltak zoknik aggatva a kandalló fölé. A gyerekek vidáman hógolyóztak az udvaron a hóemberek között.

Seokjin nem sokat törődött azzal, hogy barátokat szerezzen. Csendesen ült egymagában a közös nappali szőnyegén, és megbabonázva nézte a kandallóban táncoló lángokat. Néha, mikor valamelyik csóva magasabbra csapott, mint a többi, gyengéden felkuncogott. A bent lévő nevelők fájdalmas arckifejezéssel tartották rajta a szemüket. Maguk között suttogtak a fiúról, de mindig ügyeltek rá, hogy mások ne figyeljenek fel a különcségeire. A nagy sutyorgásban szinte már nem is pillantottak a fiú felé.

Sikoltás szelte ketté a pletykálás meghitt hangulatát. A nevelők egyszerre ugrottak fel a székekről a baj forrása után kutatva. Az ajtóban egy kislány állt. Hajában már olvadni kezdett a hó, és a ruhájáról csöpögött a koszos hólé. Tekintetét még akkor sem vette le Seokjinről, mikor a fiú kezét már kihúzták a tűzből, és égési sérülések után kezdtek kutatni. Seokjin bűnbánóan lesütötte a tekintetét, és a lángok kialudtak. A lány meg mert volna esküdni, hogy Seokjinnek szárnyai voltak.

---

A szoba csendjében Seokjin ordítani tudott volna, de nem jött ki hang a torkán. Tombolni akart, de nem mozdult a teste. Sírni akart, de amint a könnyei a bőréhez értek, sisteregve felszívódtak. Seokjin az ágyon feküdt, feje belesüppedt a párnába.

---

Újra a kényelmetlen székben ült, és a klíma búgását hallgatta. A haja már a válláig ért, és zsírosan fénylett a lámpafényben. Az ablak előtt sötétítő volt.

- Mi a legmegrázóbb élményed?

- Az árvaházban volt egy lány. Pár évvel volt fiatalabb nálam. Göndör barna haja volt és szürke szeme. Mikor egyedül voltam, mindig odajött hozzám. Étkezéseknél mellém ült, a folyosón pedig köszönt. Egy tavaszi napon az udvaron ültünk egy tölgyfa alatt. Adtam egy puszit az arcára.

Seokjin nem mondott többet. Egyenesen a nő értetlen szemeibe bámult.

- Másnap mentőt hívtak, és kórházba vitték. Még este meghalt; megégett.

A nő arcán újra megjelent egy felsőbbrendű vigyor, Seokjin pedig lehajtotta a fejét. Egy könnycsepp landolt a ruháján, és a fehér anyag megfeketedett.

---

Seokjin vágyakozva nézte a lemenő nap utolsó sugarait. Kezével a rácsokba kapaszkodva élvezte a fájdalmat. Amint az utolsó napsugár is eltűnt a láthatáron, levette a kezeit a fémről. Lenyűgözve bámulta a vér alatt feltűnő eleven húsát, majd felkacagott.

---

Seokjin erőtlenül szorította a mellkasához a szakadt plüsst, amit még akkor kapott a nevelőktől, mikor megtalálták a kapuban.

- Miért nem engednek ki? – nézett az őt őrző idős nénire, aki csak megrázta a fejét. Seokjin idegesen felszisszent, de nem szólalt meg többet.

A második nap reggelén a szoba lángokban állt, és az ágyneműn egy marék hamu ölelte körbe a megviselt medvét.

---

A klímát kikapcsolták, és helyette a radiátor árasztotta magából a meleget. Az udvaron mindent hó lepett, csak az autófeljárót és a járdát takarították fel, hogy az épület megközelíthető legyen.

- Meddig kell még itt maradnom? – kérdezte Seokjin, miközben a havas tájat nézte.

- Már csak pár vizsgálat van hátra – mondta a nő. A hangja magasabb volt, mint általában.

Seokjinnek nem kellett a szemébe néznie ahhoz, hogy rájöjjön, hazudik.

- Mire emlékszel azelőttről, hogy az árvaházba kerültél?

Seokjin sokáig hallgatott, de végül megvonta a vállát.

- Emlékszem egy égő nyomdára. A gépek régiek voltak és rozsdásak. Az egész épület kőből volt rakva, és a lángoktól beszakadt a tető. Valaki sikoltott. A tűz után csak egy ajtó maradt meg, benne egy kulccsal. Az ajtó mögött találtak engem. És az eső is esett.

A szobára csend telepedett.

---

Seokjin a kandalló előtt ült. A szőnyeg kemény volt, és a durva anyag sértette a tenyerét, amin támaszkodott. Csillogó szemekkel bámult a lángokba. Nézte, ahogy szelíden játszanak, és hallgatta a suttogásukat. Egy rég letűnt korról meséltek, és a jövőről, amit a lemenő nap utolsó sugara hoz el. Bár biztos volt benne, hogy csak ő hallja a hangokat, nem rémült meg. A tűz felé nyúlt, hogy ő is részt vehessen a beszélgetésben, és mikor körülölelték a kezét a lángok, megborzongott.

- Nemsokára találkozunk, fiú – mondta egy mély hang egy másik világból. Seokjin megrázkódott, és hátravetette a fejét.

- Nyugaton találkozunk – suttogta vissza, majd a következő pillanatban egy erős szorítás megszakította a kapcsolatot, és ő úgy érezte, elválasztották valami igazán fontostól. Erőtlenül hullott előre a feje.

---

A hosszú folyosón hevesen kopogó léptek zaja visszhangzott.

- Siessetek! Nyissátok ki! – rikácsolta egy idegesítő hang. Egyszerre álltak meg az egyik szoba előtt. Ketten betörték az ajtót, de már nem találtak bent senkit. Az ablakról letépett rácshoz bőr tapadt, és vértől csillogott. Az ablakban egy plüss medve ült hátát a keretnek döntve. Feje a mélység felé bicsaklott. Mellette a párkányon hamu parázslott.

---

- Miért vagy olyan biztos benne, hogy kicsit sem vagy más, mint a többiek?

Seokjin egy pillanatra elgondolkodott.

- Szerintem kicsit sem baj, ha valaki nem pont olyan, mint a többiek. Amíg vannak, akik mellettem állnak, nem leszek egyedül. A barátaim nem gondolnak engem másnak, ha pedig mégis, elfogadnak.

- Szóval vannak barátaid?

- Inkább társaknak mondanám őket – suttogta Seokjin, majd az ablak felé fordult.

Mosolyogva nézte a lemenő nap felé repülő tűzvörös madarat, és csettintett egyet a nyelvével.

Nemzetközi védett iratok
Titkosított osztály
XIII. részleg [belépés engedélyezve, adatok rögzítve]
NASA iratok, I. osztály
Archív 213# dokumentum
Nick Carter naplója, bejegyzések rögzítve
Belépés engedélyezve

Mellékletek:

·         egy (1) darab penna
megjegyzés: hagyományos golyóstoll

·         egy (1) darab szemüveg

·         kettő (2) darab képernyő

megjegyzés: megrepedt
állapot: nem működőképes

·         egy (1) darab orvosi köpeny
állapot: szakadt

·         egy (1) darab levél
megjegyzés: kézzel írt
[megtekintéséhez lépjen a következő szintre]
[jelszó helyes, engedély megadva]
[átvehető a helyettes ügyvezető irodájában]

2087. január 05. (mellesleg talán hétfő)

Minden mese valahogy úgy kezdődik, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy…
Ha ezt a tényt figyelembe vesszük, az enyém úgy kezdődne, hogy egyszer lesz valahol, majdcsak lesz…

A kísérlet kezdeti szakaszai lezárultak és engem hivatalosan is kineveztek programvezetőhelyettes-titkárnak. Vagyis azt csinálom, amit éppen most is: jegyzem, hogy mi történik. (Per pillanat semmi.)

A robot az értékeknek megfelel. Az átültetés sikeres volt. A terem készen áll. Az applikáció befogadható állapotban van.

Ezeket az iratokat senki nem szokta nézni. Csak azért vannak, mert a Terv előírása szerint kell eljárnunk és nem maradhatnak rések a védelemben. A kutatási program főcíme amúgy Tanulmányi Robotika és Elektronikai Előrelépések Hivatalosan Meghatározott Ütemterve.
A lényege, hogy kétévente van egy ember, aki felvállalja, hogy kísérleti alany lesz. Beléültetünk egy merevlemezt, majd megvárjuk, amíg az agy befogadja a mesterséges intelligenciát. Ez az előkészületi fázis. Utána elhelyezzük egy teremben – most éppen a négyes szektorban – és kísérleteket végzünk rajta. Nem hangzik olyan nehezen, mint amilyen. Számtalan váratlan komplikáció léphet fel. Teszem azt, meghibásodik a merevlemez.

A mostani alany Dél-Koreából érkezett. A neve Park Jimin. Könnyedén befogadta a lemezt.

A terem előkészületei befejeződtek. A kapcsolatok épek. Minden a Terv szerint halad. Az alany készen áll.

További intézkedések: 2087. január 06.

2087. január 06.

Az alany a teremben vár felfüggesztve. A zsinórok és kábelek könnyen tartják. Az állapota stabil; szívritmusa egyenletes; légzési gondjai nincsenek.
Megkezdjük a kísérletet.

Az első szimuláció: munkahelyi problémák (reakcióvizsgálat) - orvos szint -

Az első pillanatok zavarosak, de lassan minden kitisztul. [Az alany gondolatai először átláthatatlanok.]
A munkahelyemen állok egy fekete kocsinak dőlve. Mögöttem zajos a város. Az emberek hangosak. Az autók dudálnak, fékeznek. Csikorognak a kerekek. [A rendszer még nem stabil. Hallókészülékek érzékelői a maximumon. Százalék csökkentése. 90. 80. 70. 60. A kapcsolat újra ép.]
Tetőtől talpig feketében vagyok. Talán tavasz lehet, annak is a közepe. A fákon már virágok is megbújnak a levelek között.
Lassan sétálok fel a lépcsőn. Ráérek, nem kell sietnem. A recepción egy nő rámmosolyog, aztán fejével egy ajtó felé int. A nő neve Rachel; ezt a névtáblájáról tudom. Még újnak tűnik. A mozdulatai görcsösek. A mosolya erőltetett.
Az ajtón túl is fehérek a falak, mint a folyosón. Egy ágy van a sarokban, vele szemben egy asztal, előtte egy szék. Az asztalon egy boríték. A címzett: Park JiMin. Értetlenül kinyúlok érte, majd feltépem. [Az alany állapota a feladat kezdeti szakaszaiban stabil. Közbeavatkozás nem szükséges.]
A levél tartalma felkavaróan hat rám. Egy kérvény az. Azonnali elbocsátás. Új recepciós. Új orvosok. Új betegek. Erőltetett mosoly. [Az alany zaklatott. Nyugtató nem szükséges. A reakciót természetesnek tekintjük.]
Idegesen dobom ki a levelet a kukába. Előtte persze széttépem, összegyűröm. A fehér fecnik magányosan fekszenek a kosár alján. A köpenyemet lekapom a fogasról és magammal rántom. Szinte kitörök az ajtón. Végigrohanok a folyosón, beszállok a kocsimba. Magam mellé ejtem a köpenyt. Erősen a gázra lépek. A kocsi kilő a semmibe. Csak feketeséget látok magam előtt. [A kísérlet sikeres. Végső fázis lezárása folyamatban. Következő kísérlet töltődik. A harag kimutatása megtörtént.]

Őszintén szólva, ezt én soha többet nem szeretném megcsinálni. Konkrétan nem szabadna saját tapasztalatokat leírnom, de ezt nem tudom magamban tartani. Még a kísérlet előtt rám kötöttek pár zsinórt. Azt mondták, így könnyebben nyomon követhetem a kísérlet alakulását, mintha a monitorokról nézném. Csak azt hagyták ki a magyarázatból, hogy konkrétan RÁKÖTNEK A MEREVLEMEZRE.

A kísérlet után mindenki kapott öt perc szünetet. Erre az időre lecsatolták rólam azokat a bigyókat. (Én nem értek hozzá. Csak jegyző vagyok.) Minden kísérletre vissza kell csatlakoznom a merevlemezre, de időbe telik, míg megszokom, hogy ott vagyok. Arról nem beszéltek, hogy Jiminnek milyen, mikor én is ott vagyok. Nem igazán érdekli őket.

Az első kísérleti fázis sikeresen lezárult. A mentések megtörténtek. Magasabb rendű felülbírálás folyamatban. A várakozási szakasz harmadik negyedébe léptünk. Előzetes engedély a következő kísérletre megadva.

Az alany készen áll a kísérletre. A szimuláció töltődik. A Kezdésig még három, kettő…

Második szimuláció: fájdalmi tűréshatár – random szint -

Huszonkettő óra tizenöt perc. A karórámról tudom az időt. Onnan néztem le. Az égen felhők sorakoznak. A csillagok megbújnak, a hold elrejtőzik. Valahonnan messziről fegyverek ropogását hallani. [A rendszer működése kifogástalan. A szimuláció megszakítására nem kerül sor. Az érzékelők tökéletesen működnek.]
Terepmintás nadrág van rajtam. Zöldes és szürkés foltoktól káprázik a szemem. A kabátom is hasonló. A pólóm színtiszta feketeség. A nehéz bakancs húzza a lábam.
(Még kiskoromban láttam egy háborús filmet. Apával néztük. Ketten voltunk. Ritkán esett meg, hogy együtt tudtuk tölteni az időnket. A honvédelmi seregnél dolgozott. Folyton szidta a filmeket. A filmeket szidta…) [Egy pillanatnyi vészjelzést észleltünk. A rendszer nem jelez hibát. A szimuláció után kivizsgálásra kerül sor.]
A hátamat nyomja a fegyver. Ahogy futok, neki ütődik. Újra és újra. Fájdalom az izmokban. Futok arra, ahonnan a csatát sejtem. Segítenem kell, ahogyan apám tette. Ahogyan apám tenné.
(Sokat mesélt arról, hogy milyen neki. Kérdeztem is róla, őszintén és szívből. Gyermeki kíváncsisággal ittam magamba minden egyes szavát. Ő volt a példaképem. Ő volt a mindenem. Aztán jött a Vihar…) [A szenzorok szerint egyre több a kiugrás. A vizsgálat elengedhetetlen. A szimuláció félbeszakítására nem kaptunk engedélyt.]
A lábam alatt süllyed a sár. A bakancs nyomai beleivódnak a talajba. Aztán végre odaérek. A zajok elviselhetetlennek tűnnek. Robbannak a gránátok. Az egyik pont mellettem.
(Volt egy rémtörténetünk. A padláson lakott egy szörny. Nem volt neve, és én féltem adni neki, hátha nem nyeri el a tetszését és megharagszik. A történet annyiból állt, hogy nem szabad felmenni a padlásra, mert akkor a szörny nem felejt el, és örökké a nyomodban lesz. Elhittem. Akkor még képes voltam elhinni. Aztán lassan meghaltak körülöttem az emberek. Egyedül maradtam, egy szörnnyel a padláson. Felmentem, mert már nem bírtam magammal. Azt is elképzeltem, hogy ott várnak majd, hogy ott lesz a családom, mert rajtam kívül mind jártak már a padláson. Már beléptek a szörny birodalmába.) [Szimuláció azonnali befejezése elrendelve. Visszaszámlálás indul. Húsz. Tizenkilenc. Tizennyolc. …]
Két oldalról jön az ellenség. Egyikükben felismerem a padláson lakó szörnyet. A másik maga az apám. Fölöttem kezdenek el küzdeni. Közbe szeretnék avatkozni, de képtelen vagyok rá. Aztán felém fordulnak. A szörny fekete szemei a lelkembe hatolnak. Olyan érzés, mintha kitépnének egy darabot a szívemből. Apám mosolyog. Apám csak mosolygott…
(Nem volt a padláson semmi szokatlan. Minden poros volt, de ezen kívül teljesen normális. A falon egy kép lógott. Felismertem rajta apámat. Egy nő állt mellette. Anya? Mögöttük egy sötét árny. Közelebbről nézve inkább viharfelhő. Egy elmosódott fekete folt. Magamat láttam a gonosz szörnyeteg helyében. Akkor rájöttem: a szörny végig a folyosó végén lakott a baloldali szobában.) [… Három. Kettő. Egy. Szimuláció vége. Végső leválasztás megtörtént. Fizikai és mentális sérüléseknek nem látni nyomait. Az érzékelők lenyugodtak.]

Olyan két órája keltem fel. Egyből egy csapat tudós támadt rám, hogy mi történt, de nem igazán emlékeztem. Azt mondtam nekik, hogy nem emlékszem. Frissítették a merevlemezt, és úgy tudom, hogy a szimuláció megismétlésére sem kerül sor.

Kettő-nulla-nulla-egyes kód.
[2001. rendelet. Elrendelte: Terv. Végrehajtja: Nick Carter, vezetőhelyettes-titkár. Program neve: Tanulmányi Robotika és Elektronikai Előrelépések Hivatalosan Meghatározott Ütemterve. Rendelet: (Fájl letöltése folyamatban. Kódok felülírva. Megtekintés engedélyezve. Három. Kettő. Letöltés befejeződött. Megnyitás.)

2087. január 06. 16:21.

Nick Carter
vezetőhelyettes-titkár
NASA
Észak-Amerika, USA, New York állam

Tisztelt Nick Carter!

Ezennel értesítjük Önt, miszerint Önt neveztük ki a Vihar végrendelet ötödik fokozatának végrehajtására.

Értesültünk a szerencsétlen második szimulációról, melyben tudomásunk szerint Ön is megsérülhetett volna. Ezúton is közöljük Önnel, örülünk, hogy sértetlenül átvészelte a balesetet.

A harmadik és negyedik szimuláció végrehajtását engedélyezzük, ha ebben Ön sem talál ellenvetést.

Tisztelettel:

Washington, 2087. január 06.

Robert Taylor
Programvezető-igazgató

[A folytatáshoz kérjük, kattintson a vissza gombra. A fájl töltődik. Az automatikus visszatöltésig: Öt. Négy. Három. Kettő. Egy. Fájl visszatöltve. Adatok mentve. A kódolás visszaállt. Védelem: 100%. Az akta titkosítva. Belépés engedélyezve.]

2087. január 07.

A kivizsgálás megtörtént. Kettes számú tervezet szerinti ellenőrző-programot futtattunk le az alany áramköreiben. Problémát nem észleltünk. A kísérletet folytathatjuk. A visszajelzések megérkeztek. A szimuláció kezdetéig még két óra.

Egy kicsit félek, be kell, hogy valljam. Csak én tudok a kiugrások valódi okairól, és tudom, hogy jelentenem kéne őket, de képtelen vagyok rá. A visszaemlékezések nem normálisak. Azonosulnak a szimulációval, annak hatására válnak ki. Talán még irányítani is képesek a kísérleteket…

Harmadik szimuláció: részletek ismeretlenek

A konyhában állok, körülöttem szaladgálnak a gyerekeim. Kettő kislány, a hajuk vidáman lobog utánuk, ahogy kergetőznek. Mosolyogva kenegetem tovább a szendvicseket, hogy legyen mit vinniük az iskolába. (Ketten voltak. Akkor fogadtuk őket örökbe, mikor véget ért a háború. Újra akartuk kezdeni, és nagyon sok volt az árva…) [A rendszer nem jelez kiugrást. A szimuláció zavartalanul haladhat tovább.]
Két kar fonódik a derekam köré. Csiklandós érzés fut végig a nyakamon. Tudom, hogy a kedvesem áll mögöttem. Fejét a vállamra hajtja, úgy nézelődik tovább. Hátrafordulok és egy puszit adok az arcára. A két lánynak odaadom az uzsonnásdobozt. Intek nekik, ahogy kilépnek az ajtón. (Ők voltak a családom, Nick. Édesek, nem igaz? Feláldoztam volna értük mindent, de végül ők áldozták fel magukat értem. A világ egy kegyetlen hely.) [Carter érzékelői megbolondultak. A vizsgálatokat megkezdtük. A szimuláció eredmény hiányában folytatódik.]
Leszedem az asztalt és nekiállok mosogatni. Elvégzem a teendőket, majd bekapcsolom a gépem, hogy befejezzem a munkámat. (Író voltam. Imádtam a munkámat, ami meglehetősen ritka, ha jobban belegondolsz. Te szereted a munkádat, Nick? Szeretsz bármit is?) [A vészjelző bekapcsolt. Carter állapota veszélyeztetett, diagnózis alátámasztva. A kényszerleállítást megkezdtük.]
(Te szerettél valaha is valakit, Nick?) [A kapcsolat megszakadt.]

A szimuláció után kicsit zavart voltam. Most is zavart vagyok, hogy őszinte legyek. Olyan, mintha az alany kommunikálna velem. Ilyen még soha nem fordult elő…

Az eredmények használhatatlanok, a számítógépek megbolondultak. Az utolsó kísérlet kezdetéig még öt perc. A kutatók kíváncsiak és türelmetlenek, a Terv követelőzik, az alany bírja a terhelést.

Negyedik szimuláció: világvége-effektus; ötös fokozat (Vihar)

Körülöttem minden lángol. Nem tudok elmenekülni. Érzem az égett hús szagát. A könnyek az arcomra száradnak. (Te is érzed, amit én, Nick? Ezt a határtalan ürességet, amit a szívemben hagyott az az apró baleset? Emlékszel, nemigaz, Nick?) [A rendszer lekapcsolódott, a monitorok sötétek, a vonalak süketek. Vészvizsgálatra nincsen lehetőség.]
Fáradtan rogyok le a hűvös fűre, miután kimentettek a házból. A kertben még látszódnak a robbanás nyomai, a pusztítás hatalmas. Zihálok a megerőltetéstől és legszívesebben ordítanék a fájdalomtól. (Én nem tehettem, de te megteheted, Nick! Rajta, mire vársz?! Tedd meg helyettem is!) [Carter folyamatosan sikít. Az orvosok tehetetlenek, a rendszer tehetetlen. A Terv azonnali beavatkozására van szükség.]
A kórházban minden fehér. Az infúzió lustán csöpög, a gépek kitartóan sípolnak. Az étel ízetlen, a tea cukros. A víztől kiszárad a bőröm. Az ápolók próbálnak kedvesek lenni, de nem megy nekik. (Érzéketlenek voltak. Én is az voltam. Ez tett azzá, ami vagyok. Te tettél ezzé, Nick! Azt mondják, a bosszú édes. Én azt mondom, a bosszú az egyetlen kiút.) [A szakemberek megérkeztek, de nem tudnak segíteni. Néhány monitor megrepedt a megerőltetéstől. Próbáljuk újraéleszteni a rendszert.]
A bomba ott pihent a kertben. A gyerekeket beküldtem a házba. Megmondtam nekik, hogy ne jöjjenek ki, amíg azt nem mondom nekik. Ott guggoltál a bomba előtt. Azt mondtad, nem lesz baj. (Megígérted, hogy nem lesz baj, Nick. Megígérted…) A szakértők megérkezése előtt a bomba arrébb dőlt egy picit. Akkor már nem voltál ott. Átmentél a boltba. Már nem is tudom, hogy miért… Egy pillanat volt az egész. Nem tudtam kimenteni a lányokat, Nick. És te soha nem jöttél vissza. Akkor láttalak utoljára. Búcsúzóul megcsókoltál és azt mondtad, rendbe hozol mindent, hogy semmit nem fogunk megbánni. (Visszagondolva már tudom, hogy az búcsú volt. Soha nem is tervezted, hogy visszatérsz, igaz? Visszavártalak. Szerettelek. Te otthagytál meghalni.)

[A rendszer kikapcsolt. A gépek füstölögnek. Carter szívverése megállt, az alany eszméletlen.]

2087. január 08. JELENTÉS

A kísérleti szakasz eredménytelenül és tragikusan zárult. Nick Carter szívroham és súlyos agyi károsodások miatt életét vesztette. Szemtanúk szerint a halál beállta előtt idegrendszeri rendellenességeket állapítottak meg nála.

Az alany koponyájába ültetett merevlemez kiégett, a hibásodás következtében az alany idegrendszere sokkot kapott, a szíve megállt.

A Terv szakértői és orvosai dolgoznak az ügyön. A minták elemzése során nem találtunk semmilyen nyomot, ami elmagyarázhatná, hogy mi történt.

Carter zsebében egy összegyűrt levél volt. A tartalma személyes és szigorúan titkos.
 A nyomozás folyamatban.

----

Jimin,

Soha nem gondoltam volna, hogy veszem a bátorságot és megírom ezt a levelet.  Abban biztos vagyok, hogy soha nem lesz elég erőm átadni neked, de legalább a lelkem könnyebb lesz.
Tudod, hogy van a kertünkben egy bomba. Már régóta rájöttem, viszont nem mondtam el. Hatástalaníthatatlan. Igazán egyedi darab. Bármennyire is félelmetes, valamilyen módon csodálatos, nem igaz? Tökéletes fegyver. Igazán halálos.

Sokáig nehezteltél rám, amiért nem mondtam el, hogy hol dolgozom. Erre is megvolt az okom. Úgy gondolom, hogy ide nyugodtan leírhatom. A NASA háborús kutatási osztályán helyeztek el három éve. Emlékszel, azon a napon nagyon feldobott voltam…
Kaptam egy parancsot, miszerint nem szabad beleavatkoznom a bomba működésébe. Nem szabadott kimentenem titeket, figyeltek. Ha megteszem, végetek lett volna.

Azt mondtam, elmegyek a boltba. Akkor láttalak utoljára. A gyerekektől nem volt lehetőségem elbúcsúzni. Tudod, hogy mennyire imádtam őket. Érezted, hogy téged mennyire szeretlek.
Valószínűleg már soha többé nem foglak látni, de ez a levél emlékül szolgál annak, amit tettem. Nem fogok emlékezni rátok, csak arra, hogy tettem valami rosszat, és ezt örökké bánni fogom. Ez így van rendjén, nem igaz?

A váróban ülök. Mesterséges amnéziára vállalkoztam. Ilyenre is csak én vagyok képes… Most hívnak, remélem, egyszer még látni foglak.

Kérlek, soha ne feledj el. Örökké szeretni foglak.

2085. március 03.

A szobában festmények sorakoztak. Vászonra álmodott valóságok. Sűrű festékkönnyek és régen elveszett vágyak. Elvesztett árnyak. 

Volt ez a szoba. Egyszer, egy festményen. Kevés ember ment el a kiállításra, de aki ott volt, az megbámulta. 

- A végtelenségig tudtam volna nézni - így az egyik.

- Teljesen elvesztem benne - így a másik.

Egy újabb elveszett lélek, újra elvesztett érzet.

A képnek nem volt címe, de a festő neve ott volt. Tizenhatos betűméret, gyenge, határozott Times New Roman, a tinta feketébb, mint a legsötétebb éjszaka. Talán feketébb, mint maga a világegyetem. 

A művész neve: Park Jimin. A festő végig ott állt a kép mellett. Ha megkérdezték volna, ki ő, bemutatkozott volna:

- Park Jimin, amatőr művész, festő, szabadvállalkozó. Egy szabad lélek. 

De nem kérdezte senki. Csak elvarázsolva bámulták a szobát, a vászonra vetett csodát; és Jimin eltűnt a részletek mögött. Beivódott a sarokra vetülő árnyékba. Abba, amit ő alkotott oda, amit ő képzelt el. Lassan rab lett a saját festészetében.

Ahogy az évek teltek, a kiállítása is több lett. Megrendelések, ígéretek, pár buzgó fiatal könyörgése: taníts, kérlek. Amire tudott, rábólintott. Elvesztette a szabadságát. Feláldozta magát a hírnévért. Nem állította meg senki. 

Ha megkérdezték volna, ki ő, bemutatkozott volna:

- Park Jimin, egy vérző áldozat a szabad akarat és a művészet oltárán. 

Senki nem kérdezett tőle semmit. Akik odamentek hozzá, már ismerték.

- Üdvözlöm, művész úr! – és Jimin viszolygott az ilyen emberektől.

A műterme otthon volt a padláson. Festmények tömkelege egymás mellett, egymáson. A falra aggatva a kedvencei. A központban örvénylő feketeség. Egyszínű vászon. Talán majd fest rá valamit. Fehérrel, szürke árnyalatokkal, hogy egy sötét rémálom legyen az egész kép. Vagy színekkel érzéseket visz a vászonra. Lila mágia, vörös erő, kék igazság és zöld, a természet örök rendje. Egy kis sárga, mert irigy a világra. Lehetne egy virág, rajta egy lepke. Hiszen ők is rabok. Nem léteznek egymás nélkül. 

Jimin érezte az iróniát; ő sem létezhetett a művészete nélkül.

Hosszú évek teltek el, míg leszerződött. Rossz ötlet volt, a lehető legrosszabb, amit valaha is megtehetett volna. 

- A nevem Park Jimin, de ezt úgyis tudják. Jelenleg pórázon tartott pincsikutya vagyok, aki nem mer ugatni a gazdájára, mert akkor az jól belérúg. Újra és újra és újra, amíg csak érez. Nézzék csak, milyen szép napunk van! – és nevetnének: kényszerkacaj a szabadság torán.

Jött egy megrendelés: fessen a szerelemről, az összetartozásról, a vágyódásról; nem mondhatott nemet. 

Napokig szenvedett, míg lett elfogadható ötlete. Olyan, ami elég kreatív ahhoz, hogy vászonra vesse.  Álmából riadt fel, de nem az ihlet szelleme szállta meg, hanem maga az ördög. Komótosan keverte ki a színeket. Pontról pontra, halál pontosan. Aztán festett. 

Az ecset határozottan mozdult. A hold ragyogásánál ezüstösen csillogtak a színek, és akkor azt gondolta: ez az! Ez hiányzik az életemből! Keveredtek a színek, az érzések, és az egész csak csalódást sugallt, semmi mást. Mondhatni, hogy optikait, de mélyen, az érző szívben érzelmi kontrasztot. A mozdulatok erőltetettek, kifacsartak. Most mit tegyek? Itt áll előttem. A lány arca nem látszik. Háttal ül a fűben, a haja örvénylő, szőke tenger. A tisztáson virágok, az égen a hold. Ragyogó csoda. Az élet netovábbja. A csalódás maga, a bűnös érzet. Aztán megjelenik a fiú. Mögötte sötét erdő, feneketlen mélység. Az arca árnyékba vész. A vonások egyre erősebbek: és itt van ő, aki már megjárta a poklot, aki képes lenne csak úgy elmenni a lány mellett, akinek nincs szíve. Lassan magát vélte felfedezni a vonalak mögött. Ijedten kapta hátra az ecsetet. Megdermedt az idő.

Odakint daloltak a madarak. A horizont vörösen ragyogott: csordogáló vérpatak. A halottak és élők összes létező fájdalma. Kiömlött festék, mielőtt földet ér.

A festményt kiállították. Képesek voltak közönség elé tárni. Jimin nem ellenkezett. A festmény: maga a megtestesült valóság, az egybeivódó ellentétek. A béke és a határtalan harag. Az érzelmek határvonala, ahol minden lehetséges. Akkor Park Jimin más ember lett. Zseninek hívták, született tehetségnek… mégsem változott semmi.

- A nevem Park Jimin. Kedvenc színem a fehér, mert azt mondták. Én magam jobban szeretem a feketét, de ezt senki nem kérdezte. A kedvenc ételem valami puccos, kimondhatatlan nevű előétel, ami az ember fél fogára sem elég. Egy szendvicset szívesebben megennék, ha választani lehetne. Minek jártatom a számat? Úgyse figyel rám senki. Majd megfestem valahogy, hátha… - és a szavak elvesztek a nyomasztó csendben.

Az élet egy félbehagyott mondat, egy félkész festmény, egy befejezetlen zenemű. Ott a lehetőség: teremts belőle egy új világot! Használd fel, olvaszd be! Akkor keletkezik a vihar, ha nem számítasz rá! Jimin festett.

Felkérték, hogy tartson egy előadást. A módszereiről. A taktikáiról. A képzeletéről.

A terem megtelt, és ő ott állt egymagában. Nem kért kivetítőt, sem táblát. Csak ő volt és a gondolatai. Szabadon, mint a madár; szövetkezve a széllel, az áramlatokkal, szárnyalva. Eleinte félt. Sokan voltak és egytől egyig mind őt nézték. Várakozó csodálat villogott a szemeikben. (Vajon milyen lehet a szem, mielőtt kihuny belőle az élet? Egy pillanat alatt történik meg, vagy fokozatosan, ahogy az eső kezd el esni, míg végül vihar nem lesz belőle?) Aztán beszélt.

- A festészet művészet. Ezt mondják. Mind ezt mondják, mert így tanulták, tanultuk, tanították. Mármint nekem is, persze. Mégis… Csak annyit mondhatok, hogy találjátok meg a saját arcotokat. Csakis akkor álljatok neki valaminek, amíg az egész képet nem nyer. Nem itt fent – mutatóujjával a fejére mutatott -, hanem itt – öklével a mellére csapott. Sercegtek a tollak. Folytatta. – Amíg mélyen a szívetekben nem vagytok biztosak magatokban, nincs miért bárminek is nekiállni. Nem tudnotok kell, éreznetek. Ettől lesztek mások, mint a többiek. Az érzeted soha nem csap be, mert azt nem lehet irányítani. Viszont bármit elhitethetnek veletek, ha csak arra hagyatkoztok, ami itt fent van. Hinnetek kell abban, amit tesztek.

Aztán rajzoltak. Mindenkit megkért, hogy alkosson valamit, ami a szívéből jön. Alig tíz perc alatt készen voltak. 3B-s ceruzák foltjai a kezeken, a papírokon. Egy jobb jövő ígérete, egy szebb múlt képzetképe az elme mélyén, a szív lüktetésén. Tele fogsoros vigyorok. Halk, izgatott pusmogás: a csendben őrjítő hangzavar, az elmében zavaró dallam, a szívben jóleső bizsergés. Festeni akart. Igazán, szívből, ösztönből, a túlélésért, az elismerésért, a fekete foltos kezekért és az őszinte mosolyokért.

Otthon alkotott. Maszatolta a színeket. Fekete és fehér: ahol összeérnek, nyomasztó szürke. A keze sötét. Ez ő maga. Sötétebb, mint a tinta, amivel a nevét írják a képek alá, mégis világosabb a legfehérebb lapnál, a legtisztább léleknél. Szénnel vázolt, szinte égette a kezét. Gyorsan dolgozott, gyengéd mozdulatokkal, a részletekbe veszve, elhaladva a nagy vonalak mellett. Lángolt a teste. 

Aztán fogta a színeket, és ráborította őket a vászonra. A kék elmosta a fekete határokat. Átcsorgott mindenen. Fel és le, jobbra és balra. Az igazság eltörli a fájdalmat, a haragot, a kétségbeesést. 

Esőcseppek csorogtak végig az ablak üvegén. A vásznon folyt a festék, áztak az árnyak. 

Kint villámlott, sárga vonások, szabálytalanul, többször is elágazva, összefonódva: örök összhang.

Dörgött az ég, remegett a táj. Szürke pontok, elmosódott foltok, fenyegető erő. Vörös patak csordogált. 

Sötét felhők, az ég mögöttük talán kék. Kékebb, mint a tenger, az óceán, vagy a legtisztább folyó. Vagy sötétebb, mint az elkárhozott lelkek halálhörgései. A vászon fehér, az ecset színes, a kezek feketék. A haj ragadt a festéktől. Lángra kapott volna könnyedén. Égett volna a világ, de az eső elmosta a kínt. Az eső örökké hullni fog: védelmező ködfüggöny, ártalmatlan festékcseppek. Rézzöldek voltak a fák lombjai: és kikeverte a színt. Míg tökéletes nem lett, míg elfogadható nem lett. A könnyek sósak, a vászon gyönyörű fehérség.

A képet kiállították. Késő tél volt már, maró hideg. Az emberek eljöttek, megnézték a festményt és elmentek. A festmény címe: Vihar. Készítette: Park Jimin. A betűméret saját, a betűstílus beazonosíthatatlan: könnyed kézírás. Éppen így sikerült. A művész ott állt a kép mellett. Bemutatkozott volna, de senki nem kérdezte, hogy ki ő.

- A nevem Park Jimin. Én vagyok az eső, mely ellepi a vásznat. Én vagyok a villám, mely kettészeli az eget, és én vagyok a mennydörgés hangja, melynek néma fájdalmába beleremeg minden. A nevem Park Jimin. Én vagyok a szívekben tomboló viharok hírnöke.