A régi nyomdában a hideg ellenére is
sokan vékony rongyokban sürgölődtek. A gépek hangosan sípoltak és kattogtak. A
hajnal felé közeledve apró cseppek koppantak a szoba kis ablakának koszos
üvegén. A munkások aznapra végeztek, amit a legtöbben egy boldog ásítással
tudtak le, miközben jólesően nyújtózkodtak az omladozó plafon felé. Lassan szállingóztak
ki a szakadó esőbe, miután előkerítették megviselt ernyőiket, vagy csak a
pólójukat húzták a fejük fölé. A nyomda tulajdonosa mindvégig az ajtóban állt,
hogy minden alkalmazottjától el tudjon köszönni. Mikor egyedül maradt,
elégedetten bezárta az ajtót azzal a szándékkal, hogy ő maga majd a hátsó
kijáraton távozik. Egy utolsó pillantást vetett az újság címlapjára. A kezébe
vette a lapot, és megszagolta.
A
kijárat felé haladva ropogás hangja ütötte meg a fülét, de nem igazán törődött
a nesszel. Könnyedén ráfogta az egyik régi gépre. Rozsdás kulcsát a zárba
helyezte, és már éppen elfordította volna, hogy ki tudjon jutni a szabadba,
mikor füst kellemetlen szaga csapta meg az orrát. Ijedten fordult hátra, de már
késő volt. Mögötte tűzben égett az egész nyomda. A festék élénken lángolva
sötétlett, végigfeküdve a repedezett hajópadlón. Kétségbeesetten feszült neki
az ajtónak, ami nem engedett; továbbra is elrejtette a világot és a menekülés
egyetlen útját. Gyereksírás hallatszott a távolból, majd egy ijedt sikolyt
követően az épület összeomlott.
Az eső zuhogott, és a sírás abbamaradt.
---
Seokjin sosem gondolta magáról, hogy más
lenne, mint a többiek. Mégis, mikor közölték vele, hogy legszebb kamaszéveit
egy plafontól padlóig aggasztóan fehér szobában kell töltenie, már
elgondolkozott azon, hogy mit rontott el.
Miután könnyes búcsút vett árvaházi
szobájától, kelletlenül ült be a rá váró autóba. Kezében szorongatta kis
táskáját, amiben a dolgait vitte magával új lakhelyére. Egész úton az ablakon
bámult kifelé. Nézte a mellette elsuhanó tájat, de semmit sem fogott fel a
látványból. Elgondolkozva bámulta saját arcát az üveg elmosódott tükrében. Eszébe
jutott, hogy ideje lenne levágni a haját, de aztán az is, hogy mindig a
nevelőktől kért hozzá segítséget, és teljesen lehetetlennek tartotta, hogy
továbbra is lesz elég bátorsága segítséget kérni bárkitől is. Leverten döntötte
előre a fejét, és kivételesen nem zavarta, hogy a haja eltakarta az arcát.
A kocsi ajtaja határozottan tárult ki a
fiú felőli oldalon. A krómozott vázat egy nagydarab, öltönyös ember
támasztotta. Napszemüveget viselt és teljesen kopasz volt. Seokjin első látásra
azt hitte, mentem elneveti magát, ha egy másodperccel tovább kell néznie, így
végül kénytelen volt a lába alatti térkövet bűvölni a tekintetével.
Meleg nyári nap volt; még a csendesen
lengedező szél is égetett. Seokjin hosszú, fekete ruhákba bugyolálva szedte a
lábait. Mire végigértek a hosszú ösvényen, melynek végén egy fehérre vakolt ház
állt, már meglehetősen gyorsan vette a levegőt, míg kísérőjéről szabályosan
folyt a víz. Ámuldozva figyelte a hatalmas épületet, de a csodálat egyből
lehervadt az arcáról, ahogy a főkapun meglátott kilépni egy fehér köpenyt
viselő nőt, aki magabiztosan feléjük vette az útját. A haját kontyba fogta, és
az arca teljesen komoly volt. Tekintetében visszataszító fény csillogott.
---
A fotel, amiben Seokjin ült,
kényelmetlen volt. A háta belesüppedt a támla puha szövetébe, és kezének
elviselhetetlenül hideg volt a karfa burkolata. Az apró helyiségben csak a klíma
búgása törte meg a csendet. Seokjin vágyakozva nézett ki a szabadba.
- Hogyan kerültél az árvaházba?
Seokjin hirtelen a vele szemben ülő nőre
emelte a tekintetét. Nyaka fájdalmasan roppant a mozdulat közben.
- Nem emlékszem – válaszolta őszintén. A
nő jegyzetelt valamit az ölében tartott kis füzetbe.
- Voltak barátaid?
- Nem igazán – rázta meg a fejét Seokjin
egy szomorú mosollyal. Elgondolkodva piszkálta a fehér ruha alól kivillanó
sebes térdét. – Sosem gondoltam, hogy szükségem lenne barátokra – tette még
hozzá suttogva. A nő hümmögött, és újra hallani lehetett a toll sercegését.
- Tudnád magad jellemezni pár szóval?
Seokjin tekintetében a vizsgálat során
először villant meg a bizonytalanság. Zavartan köhintett egyet, és megmarkolta
ruhájának erős szövetét. Sokáig nem szólalt meg, és a nő feszülten figyelt.
- Kíváncsi vagyok, főleg – nyögte ki
végül Seokjin. Felnézett a nő szemeibe, de ő csak bátorítóan mosolygott rá. A
fogai undorítóan fehérek voltak. – Meg talán vakmerő. És a nevelők mindig
magányosnak hívtak, de én nem érzem úgy, hogy egyedül lennék.
Miután hosszú percekig hallgattak, a nő
felállt, és kinyitotta az ablakot. A meleg levegő hatására Seokjin jólesően
megremegett, és egy gyenge sóhaj hagyta el ajkait. A nő mosolya grimaszba
torzult.
---
A szoba olyan volt, mint mikor először
látta: vakítóan fehér és kellemetlenül vegyszerszagú. Elhúzta a száját, és az
orra köré ráncok gyűltek. Szó nélkül dobta le az egyik székre a táskáját, majd
az ágyra kikészített fehér ruha felé nézett. A sarokban egy kamera bújt meg, a
szellőző a nehéz függöny mögött volt, és az ablakon rácsok húzódtak. Seokjin
úgy érezte magát, mint egy fogoly. Erőtlenül leroskadt az ágyra, ami
megreccsent a súlyától. Fájdalmasan felsóhajtott, és oldalra gömbölyödve
összehúzta magát.
---
Az árvaház karácsony idején sem nézett
ki másként. Nem lógtak díszek az ereszről, és nem voltak zoknik aggatva a
kandalló fölé. A gyerekek vidáman hógolyóztak az udvaron a hóemberek között.
Seokjin nem sokat törődött azzal, hogy
barátokat szerezzen. Csendesen ült egymagában a közös nappali szőnyegén, és
megbabonázva nézte a kandallóban táncoló lángokat. Néha, mikor valamelyik csóva
magasabbra csapott, mint a többi, gyengéden felkuncogott. A bent lévő nevelők fájdalmas
arckifejezéssel tartották rajta a szemüket. Maguk között suttogtak a fiúról, de
mindig ügyeltek rá, hogy mások ne figyeljenek fel a különcségeire. A nagy
sutyorgásban szinte már nem is pillantottak a fiú felé.
Sikoltás szelte ketté a pletykálás
meghitt hangulatát. A nevelők egyszerre ugrottak fel a székekről a baj forrása
után kutatva. Az ajtóban egy kislány állt. Hajában már olvadni kezdett a hó, és
a ruhájáról csöpögött a koszos hólé. Tekintetét még akkor sem vette le Seokjinről,
mikor a fiú kezét már kihúzták a tűzből, és égési sérülések után kezdtek
kutatni. Seokjin bűnbánóan lesütötte a tekintetét, és a lángok kialudtak. A lány
meg mert volna esküdni, hogy Seokjinnek szárnyai voltak.
---
A szoba csendjében Seokjin ordítani
tudott volna, de nem jött ki hang a torkán. Tombolni akart, de nem mozdult a
teste. Sírni akart, de amint a könnyei a bőréhez értek, sisteregve
felszívódtak. Seokjin az ágyon feküdt, feje belesüppedt a párnába.
---
Újra a kényelmetlen székben ült, és a
klíma búgását hallgatta. A haja már a válláig ért, és zsírosan fénylett a
lámpafényben. Az ablak előtt sötétítő volt.
- Mi a legmegrázóbb élményed?
- Az árvaházban volt egy lány. Pár évvel
volt fiatalabb nálam. Göndör barna haja volt és szürke szeme. Mikor egyedül
voltam, mindig odajött hozzám. Étkezéseknél mellém ült, a folyosón pedig
köszönt. Egy tavaszi napon az udvaron ültünk egy tölgyfa alatt. Adtam egy
puszit az arcára.
Seokjin nem mondott többet. Egyenesen a
nő értetlen szemeibe bámult.
- Másnap mentőt hívtak, és kórházba vitték.
Még este meghalt; megégett.
A nő arcán újra megjelent egy
felsőbbrendű vigyor, Seokjin pedig lehajtotta a fejét. Egy könnycsepp landolt a
ruháján, és a fehér anyag megfeketedett.
---
Seokjin vágyakozva nézte a lemenő nap
utolsó sugarait. Kezével a rácsokba kapaszkodva élvezte a fájdalmat. Amint az
utolsó napsugár is eltűnt a láthatáron, levette a kezeit a fémről. Lenyűgözve
bámulta a vér alatt feltűnő eleven húsát, majd felkacagott.
---
Seokjin erőtlenül szorította a
mellkasához a szakadt plüsst, amit még akkor kapott a nevelőktől, mikor
megtalálták a kapuban.
- Miért nem engednek ki? – nézett az őt
őrző idős nénire, aki csak megrázta a fejét. Seokjin idegesen felszisszent, de
nem szólalt meg többet.
A második nap reggelén a szoba lángokban
állt, és az ágyneműn egy marék hamu ölelte körbe a megviselt medvét.
---
A klímát kikapcsolták, és helyette a
radiátor árasztotta magából a meleget. Az udvaron mindent hó lepett, csak az
autófeljárót és a járdát takarították fel, hogy az épület megközelíthető
legyen.
- Meddig kell még itt maradnom? –
kérdezte Seokjin, miközben a havas tájat nézte.
- Már csak pár vizsgálat van hátra –
mondta a nő. A hangja magasabb volt, mint általában.
Seokjinnek
nem kellett a szemébe néznie ahhoz, hogy rájöjjön, hazudik.
- Mire emlékszel azelőttről, hogy az
árvaházba kerültél?
Seokjin sokáig hallgatott, de végül
megvonta a vállát.
- Emlékszem egy égő nyomdára. A gépek
régiek voltak és rozsdásak. Az egész épület kőből volt rakva, és a lángoktól
beszakadt a tető. Valaki sikoltott. A tűz után csak egy ajtó maradt meg, benne
egy kulccsal. Az ajtó mögött találtak engem. És az eső is esett.
A szobára csend telepedett.
---
Seokjin a kandalló előtt ült. A szőnyeg
kemény volt, és a durva anyag sértette a tenyerét, amin támaszkodott. Csillogó
szemekkel bámult a lángokba. Nézte, ahogy szelíden játszanak, és hallgatta a
suttogásukat. Egy rég letűnt korról meséltek, és a jövőről, amit a lemenő nap
utolsó sugara hoz el. Bár biztos volt benne, hogy csak ő hallja a hangokat, nem
rémült meg. A tűz felé nyúlt, hogy ő is részt vehessen a beszélgetésben, és
mikor körülölelték a kezét a lángok, megborzongott.
- Nemsokára találkozunk, fiú – mondta
egy mély hang egy másik világból. Seokjin megrázkódott, és hátravetette a
fejét.
- Nyugaton találkozunk – suttogta
vissza, majd a következő pillanatban egy erős szorítás megszakította a
kapcsolatot, és ő úgy érezte, elválasztották valami igazán fontostól. Erőtlenül
hullott előre a feje.
---
A hosszú folyosón hevesen kopogó léptek
zaja visszhangzott.
- Siessetek! Nyissátok ki! – rikácsolta
egy idegesítő hang. Egyszerre álltak meg az egyik szoba előtt. Ketten betörték
az ajtót, de már nem találtak bent senkit. Az ablakról letépett rácshoz bőr
tapadt, és vértől csillogott. Az ablakban egy plüss medve ült hátát a keretnek
döntve. Feje a mélység felé bicsaklott. Mellette a párkányon hamu parázslott.
---
- Miért vagy olyan biztos benne, hogy
kicsit sem vagy más, mint a többiek?
Seokjin egy pillanatra elgondolkodott.
- Szerintem kicsit sem baj, ha valaki
nem pont olyan, mint a többiek. Amíg vannak, akik mellettem állnak, nem leszek
egyedül. A barátaim nem gondolnak engem másnak, ha pedig mégis, elfogadnak.
- Szóval vannak barátaid?
- Inkább társaknak mondanám őket –
suttogta Seokjin, majd az ablak felé fordult.
Mosolyogva nézte a lemenő nap felé
repülő tűzvörös madarat, és csettintett egyet a nyelvével.
