Az életben vannak közhelyek – ezt mindenki tudja. Ilyen például, hogy a nap minden reggel keleten jelenik meg, majd este nyugaton eltűnik. Ide tartozik az is, hogy a szüleid szeretnek, hogy a felnőttek mindig csak jót akarnak a gyerekeknek, és az is, hogy a sorsod a saját kezedben van.

Ne nézz sokáig erős fénybe, mert elromlik a szemed! Ne aludj délig, mert felborítod a napirended! Ne feleselj! Ne állj szóba idegenekkel! Ne legyél tiszteletlen az idősekkel! Ne verekedj! Ne hanyagold el a kötelességeidet! Ne ellenkezz!

Choi Ikje undorodott az elvárásoktól és nem tudta, hogyan viszonyuljon az alázathoz. Mindenesetre szörnyen örült, hogy nem gyerek többé.

Mióta Ikje elköltözött a szüleitől a főiskola után -, amit őszintén szólva csak azért végzett el, hogy az ősei végre leakadjanak róla – viszonylag boldog és önálló életet élt a saját, koszos kis albérletében mindenféle zavaró háziállat és lábatlankodó szerető nélkül, és festett. Nem csak egyfajta hobbiként vagy mulandó kíváncsiságból, hanem minden érzelmét beleadva, szívből, mert ehhez értett, még ha nem is annyira, mint szeretett volna.

A város ipari negyedében talált magának egy olcsó lakást egy lepusztult kocsma felett, ahol minden hétvégén akciós volt a sör és a megfelelő ismertségekkel könnyedén lehetett jó minőségű marihuánát és heroint szerezni akár ingyen, ha úgy hozta a sors. Az utcán a lányok könnyen adták magukat, és még csak nem is kértek sokat, mikor mosolyogva kibotladoztak a nyikorgó ajtón. Ikje szerette az ottani életet, és az is szerette őt, efelől nem voltak kétségei.

Aztán az egyik nap reggelén az ablakban ücsörögve, félig elszívott cigivel a szájában és a festék tömény szagával az orrában rájött, hogy valami nem stimmelt.

A nap nem kelt fel, csak a füstölgő felhők ragyogtak az égen a kátyúkban ülő pocsolyákról visszaverődő utcai lámpák sárgás fényében.

Aznap hajnalban Ikje már órák óta szemezett a vászonnal, amit még valamikor az éjszaka közepén, félálomban feszített ki. Felhőket festett és a köztük áttörő napsugarak vékony csíkjait, amik valahogy túl sárgák és túl erőteljesek voltak, de ez akkor még a legkevésbé sem zavarta. Egyik kezében az ecsetet tartotta, amiről a festék az elhasznált, inkább szakadt, mint kopott farmernadrágjára csöppent, a másikban pedig egy szegényes vajas szendvicset fogott, aminek a széle a penész félreérthetetlen jeleivel fenyegetett, és amiből már fél órával ezelőtt észrevétlenül kipottyant a két hetes párizsi. 

Végül kelletlenül félrekapta a tekintetét, miközben mind a szendvicset, mind az ecsetet mérgesen elhajította. Ködös szemekkel bámulta a szoba egykor fehér falát, amiről már azóta megállíthatatlanul hullott a vakolat, mióta ő beköltözött. Pár percig elmerengve bámulta a felfüggesztett festményeket, amik egytől-egyig a saját keze munkái voltak, de ezúttal annyira sem törődött velük, mint a vele szemközti falon megjelenő tükörképével, akinek szemei vörösek, sötét haja pedig kusza és festékes volt. Viszont annál több figyelmet fordított a molyrágta függönynek és az ingatag ablakpárkánynak, amire minden további gondolkodás nélkül felpattant.

Egyik mély zsebéből pillanatok alatt előhalászott egy kis dobozt, amiről a szülei mosolyogtak rá meglehetősen őszintén és már-már elnézően. Kinyitotta, és kivett belőle egy szál cigit, majd pár perc szitkozódás és keresgélés után egy gyufával meggyújtotta azt. Egy ideig úgy tűnt, mintha nem tudná eldönteni, hogy a kifeszített, félkész festményt nézze, amin a kint gomolygó sötétséget és a lelke csapongó álmait látta viszont, vagy az őszi záport, ami éppen csak rákezdett, viszont minél tovább figyelte az ecsetével húzott vonalakat, annál tisztábban látta az édesanyja minták között meghúzódó arcát, és egyre jobban vonzotta a táj valódisága, ami az ablak üvegén keresztül tárult elé. Egészen addig megnyugtató részegségben hallgatta az esőcseppek kemény koppanásait, míg az ég hirtelen dörgése apja mély, szaggatott nevetését nem juttatta eszébe.

Akaratlanul pillantott le a kis dobozra, amit egészen eddig féltő szorításában őrzött. Elmerült a szülei tanulmányozásában, majd ahogy észrevette magát, inkább egy újabb szálat emelt ki a fedél alól. Talán azért tette, hogy maga előtt leplezze az érzéseit, vagy azért, mert tényleg szüksége volt a nikotinra. Egy dolog volt biztos: szörnyű honvágy tört rá.

Úgy viharzott be a fürdőszobába, mintha legalább az élete múlna rajta. Kapkodó mozdulatokkal tolta félre a tükröt, majd a mögötte rejtőző polcokon remegő kézzel kezdett neki a feszült keresgélésnek. A dobozát nem volt hajlandó elengedni, és a nagy sietségben a cigi végéről a hamu a tenyerébe zuhant, de ez érdekelte a legkevésbé. Csak óráknak tetsző másodpercek múlva lélegzett fel újra, mikor a keresett pirulákat már szárazon leerőszakolta a torkán. Mélyet szívott a kezében tartott csikkből, aztán szitkozódva bedobta a zuhanytálcára: már teljesen leégett.

Most már higgadt mosollyal az arcán nézett végig a penészes csempén szétgurult bogyókon. Álmodozva állt neki felszedegetni őket, miközben szinte maga mellett hallotta anyja gurgulázó nevetését és apja komoly hangját, amit csak akkor hallott tőle, mikor az üveggolyóiról, később pedig a továbbtanulásról beszélt. Játékosan megpöckölt egyet, mint ahogy azt kisgyerekként tette, és hangosan kacagva nézte, ahogy azok összekoccannak, majd egyesével eltűnnek a lefolyóban.

- Nézd apa – fordult hátra hangosan nevetve, szinte ordítva, de mikor nem látott maga mögött senkit, gyanakodva nézett a nyitott ajtó felé.

Felállt, viszont egyből meg is csúszott a szétszóródott üveggolyókon. A térdéből vér csöppent a csempére. Bűnbánó arccal folytatta az útját át a nappalin a konyháig, ahol az anyját sejtette. Nem is kellett csalódnia, az asszony már az ablak előtt meglátta őt, majd ahogy a sebes térdére esett a pillantása, máris eldobta a vajas szendvicset, amiből kiesett a finom párizsi. Egyből letérdelt az ő kicsikéje elé, hogy jobban meg tudja őt vizsgálni.

- Semmi komoly, kicsim, nem kell sírni- simította végig a fia csontos, kissé borostás arcát Ikje anyukája. – Hozok egy ragtapaszt és minden rendben lesz. Semmi baj, drágám – tette még hozzá, miközben kiment a nyikorgó bejárati ajtón.

Ikje tanácstalanul ült egy darabig, majd keservesen felzokogott. A kemény padlótól fájt a feneke, a térdéből még mindig csorgott a vére, a szemei pedig kopogtak az éhségtől. Vágyakozva nézett az előtte fekvő szendvicsre, aztán érte nyúlt, és nagyot harapott belőle.

Miután befejezte az evést és felpillantott, apja vádló tekintetével nézett szembe. A férfi egy teljesen üres, tiszta fehér vászon előtt állt karba tett kezekkel, egyenesen, katonásan. Elvárásokkal teli tekintete csalódástól csillogott, Ikje pedig még sírni is elfelejtett, csak ült egyhelyben, görnyedt háttal.

- Azért lettél festő, hogy még ezt is elrontsd? – mennydörögte szikrázó szemekkel. Egy mozdulattal felrántotta a fiát a padlóról, hozzávágott egy ecsetet és a palettát, majd otthagyta. Úgy tűnt el, ahogy megjelent: hangtalanul, nyomtalanul és váratlanul.

Ikje abban a pillanatban, hogy magára maradt a koszos kis lakásban, csak abban volt biztos, hogy festenie kell és, hogy kint elállt az eső.

Egy fát festett és fehér bárányfelhőket. Sötét vérkönnyeket, üveggolyókat és valamiért egy kártyavárat. Villámokat és vádló tekinteteket. Mindezt hosszú órákon át, megingathatatlanul.

Nehezen lett készen, de az utolsó ecsetvonás után sem volt igazán elégedett. Frusztráltan túrta hátra kócos haját, ezzel még jobban összetapasztva amúgy is festékes tincseit. Semmi sem volt neki elég. Sem a kinti fullasztó, szmogos meleg; sem az utcáról felhallatszó zajok; sem pedig a messzi templomtorony látványa. Ösztönösen nyúlt a zsebébe a cigarettás dobozáért és egy pillanat alatt úrrá lett rajta a páni félelem, mikor az ujjai csak egy használt zsebkendőbe akadtak bele.

Kitágult pupillákkal kezdte el felforgatni a saját lakását. Földre szórt ruhákat rugdosott szét, edényeket szórt ki a tálalószekrényből, felfordította a matracát, aztán a fürdőben megkönnyebbülten rogyott térdre. Felmarkolta a dobozt, de végül egy árva szálat sem vett ki belőle. Maga sem tudta, hogy mi jár a fejében pontosan, de még tisztán emlékezett az üveggolyókra és a nyitott ajtóra, amin keresztül az anyja távozott.

Komótosan sétált vissza a vászon elé, majd először távolról, később egyre közelebbről kezdte el vizsgálgatni. Ikje életében először bizonyítani akart a szüleinek, hogy lássák, igenis vitte valamire. Minden egyes ecsetvonást megvizsgált minimum kétszer, de sosem volt az igazi. Sosem volt szép.

Ikje festészete olyan volt, mint a lelke: kifürkészhetetlen, csapongó, bizonytalan és legfőként üres. Mindig hiányzott belőle valami, amit talán akkor vesztett el, amikor először mélyet szippantott az ipari negyed nehéz levegőjéből vagy talán még előbb, mikor először volt részeg, aztán másnapos. Romlott volt és romlandó, de egyedül egyik ellen sem tehetett semmit. Ez fájt talán a legjobban, meg a beteljesületlen, kisfiús álmok, hogy egyszer majd az űrbe utazik, hogy embereket fog menteni, - aztán később, érettebb fejjel –, hogy híres lesz és fontos valakinek, de úgy igazán. Csak mosolyogni tudott a saját nyomorán, de az sem igazán ő volt: nem volt őszinte.

Ujjai alatt meghajlottak és elfolytak a formák, begörbültek a sarkak és elmosódtak a határozott vonalak. Bizonyosságra volt szüksége és megértésre. Choi Ikje a szüleit akarta. Az elnéző mosolyukat, a féltő ölelésüket és az őszinte szavaikat.

Szinte gondolkodás nélkül kapta fel a festményét egyből a cipője után, viszont holmi dzseki vagy kabát felvételével már nem húzta az idejét. Sietősen rohant le a csúszós lépcsőn, majd az utcára lépve egyből egy pocsolyában landolt. A piszkos, olajos víz egészen a térdéig felfröccsent, de ez volt akkor a legkevesebb gondja. A feje fölött újra sötét felhők gyülekeztek, ezért Ikje szinte végigfutott az utcán, a szülei háza felé, ami a város másik felén kapott helyet egy ezerszer jobb és barátságosabb környéken, mint ahol Ikje élt.

A zebrához érve körül sem nézett, csak rohant előre, mint akit üldöznek. Szerencséjére kora délután még nem volt olyan élénk a forgalom, de így is kapott egy dühös dudaszót, ami közeli templom harangjával és az utca alapzúgásával együtt gyorsan komoly fejfájást okozott neki. Hatalmas akaraterő kellett hozzá, hogy ne gyújtson rá egyből, de nem tehette meg, mert nem kockáztathatta meg, hogy a festménynek baja essen.

Minél több kanyart vett be, annál tompábban látta az elé terülő utcákat. Csak a színeket látta: mogorva szürkét, dühös barnát, néha egy kis bizalomgerjesztő kéket, aztán pirosat, mikor lenézett a térdére, kavargó lilát a pocsolyákban, undorítóan sárga házakat. Aztán jöttek az egyre zöldebb kertek, a barátságos kerítések, és ő zihált, mikor lefékezett az egyetlen ismerős ház előtt – az egyetlen előtt, amire annyi hosszú év után is tisztán emlékezett.

Könnyedén, habozás nélkül kitárta a kaput, hiszen sosem zárták lakatra. Végigsétált a kis kerten, miközben igyekezett úrrá lenni a légzésén, ami egyre hisztérikusabbá és irányíthatatlanabbá vált. Kellett neki az a cigi, a francba is. Nagyon kellett.

Forró izzadság csorgott végig a hátán és a halántékán. Tenyerét habozva törölte bele megviselt nadrágjába, és azzal a három lépcsőfokkal szemezett, amik elválasztották őt a csengőtől. Minél tovább nézte őket, annál fenyegetőbbnek tűntek. A hirtelen támadt hűvös szél végigsimított az arcán és összeugrasztotta az izmait. Lassan, egy mély sóhaj kíséretében előremozdult és a csengő helyett inkább a kopogást választotta. Hármat koppintott. Halkan és röviden.

Ikje szíve minden egyes dobbanással erőszakosan és erőteljesen csapódott neki a bordáinak, tekintete lázasan térképezte fel a látszólag frissen lakkozott faajtó apró repedéseit és a lábával folyamatosan idegesen dobogott, de a festményt finoman fogta. Szabad kezét újra kopogásra emelte, mikor az ajtó hirtelen kitárult előtte.

Egy pillanat alatt megcsapta a bentről áramló kellemes meleg és az otthon összetéveszthetetlen, szívmelengető illata, ami az előtte álló asszony olyan ismerős parfümjével keveredett. Ikje anyja egy boldog mosollyal az ajkain nézett végig a fián, aki sovány volt, megviselt és talán festékesebb, mint ahogyan emlékezett rá.

Csak nézték egymást, mintha ezzel el tudnák feledni az egymás nélkül töltött évek kínzó magányát. A szemkontaktust végül Ikje törte meg, mikor szégyenlősen lesütötte a tekintetét és maga elé emelte a festményt, hogy az anyja szemügyre tudja venni. Bár úgy tervezte, majd csak akkor mutatja meg, mikor a házon belül vannak és lehetőség szerint az apja is láthatja, de nem bírta elviselni az anyja szeretettel teli vonásainak látványát. Nem érdemelte meg, ezt tudta jól. 

Némán, lehajtott fejjel várt az ítéletre, viszont mikor az hosszú percek múlva sem jött el, bátorkodott felnézni. Az anyja háta mögött ezúttal az apja is megjelent, akinek szemei most a festmény és az azt tartó fia között ugráltak. Mindkettőt alaposan tanulmányozta, de a sokadik pillantás után sem tudta, mit is kéne mondania. Lágyan elmosolyodott, majd a vállánál fogva arrébb húzta a feleségét a küszöbről, hogy utat engedjenek egyetlen fiuknak.

Ikje enyhén megilletődve lépett beljebb, de éppen csak annyira, hogy be tudja csukni maga után az ajtót. Megköszörülte a torkát, és a szülei szemébe nézve újra felemelte a festményt.

- Ezt nektek hoztam – motyogta maga elé halkan, mintha a visszautasítástól félne, de ahogy az anyja egy boldog mosollyal elvette tőle a képet, megnyugodott. – Remélem, tetszik – tette még hozzá, ahogy a háta mögött összekulcsolta a kezeit. A lábain billegett előre hátra, mint egy gyámolatlan kisgyerek.

A festmény immár az apja kezei között pihent, és ez valahogy helyesnek tűnt; igenis jónak, igaznak.

- Üdv itthon, fiam – mosolyogott rá a férfi, mire Ikje anyja is végre megmozdult, hogy karjai közé zárja szeretett fiát.

- Aludj ma nálunk, rendben kicsim? – suttogta a fülébe lágyan, miközben szorosan ölelte. Ikje csak bólintott, és belefúrta a fejét anyja hajába.

Aznap éjjel Ikje végre igazán boldog volt, mert habár nem láthatta, tudta, hogy a koszos felhők mögött is fényesen ragyognak a csillagok.